Ma este az ölembe pottyant egy kis szabadidő, így gyorsan kipipálom ezt a versenybeszámolót a teendői listán, ki tudja, hogy mikor lesz rá ilyen remek lehetőség. 

A Vértes Terepmaraton volt az idei első versenyem, és bár nem volt éppen célverseny, de azért elvárás volt, hogy rendesen tegyem magam oda. Kíváncsi is voltam, hogy mire vagyok képes így ennyi kihagyás után. A szülés óta eltelt 9 hónap: az első 3 hónapban még csak a fejemet kapkodtam, aztán szépen belejöttünk a kétgyerekes létbe, és a futóedzések is újra a mindennapok részévé váltak. Így jogos volt a kíváncsiságom, hogy vajon mire emlékszik még a szervezetem, mennyi terep-izmot sikerült ilyen kevés idő alatt magamra rántanom, meg úgy általában hová tartok. Egy kicsit féltem a távtól, mert kétszer futottam a szülés óta 30 km körüli távot, bár ez nem volt sokkal több, ahogy a versenykiírásban láttam egészen pontosan 39 km 1000 m szintemelkedéssel. Mivel az első féléves célverseny a Salomon Ultra Trail Hungary 55 km-es távja lesz, így úgy gondoltam ez a verseny tökéletesen illeszthető a felkészülésbe, és egy kicsit gyakorlom az erőbeosztást versenykörülmények között. 

A verseny előtt nyugodtan alhattam, mert az én drága férjem bevállalta, hogy felkel a kicsihez éjszaka, így egész jól kipihentem magam (óraállítás ide vagy oda). Reggel gyors és halk készülődés, hogy fel ne verjem a családot, majd a testvérem (aki szintén a maratoni távon indult) reggel fél nyolckor felvett és irány a Vértes, a szári sportcsarnok. Érkezés negyed kilenckor, így egy tonna időnk volt még a kilenc órás rajtig a technikai dolgokra. Fura volt megint egy ilyen terepfutó közegben létezni: őszintén szólva rozsdásnak és dagadtnak éreztem magam. :-)

A rajtban a tesómmal, Tomival

A rajnál megindult a nép, mint ahogyan az lenni szokott, én pedig szépen beálltam arra a tempóra, amit nem éreztem éppen kényelmesnek, viszont úgy gondoltam, hogy hosszú távon tartani tudom. Néha csekkoltam a pulzust, és leginkább a lábam elé néztem, hogy lehetőség szerint ne botoljak el. A Vértesből nem sokat láttam, ez van. :-) 

A verseny az elejétől a végéig valahogy összefolyt bennem, igyekeztem nagyon fókuszálni (hál' istennek a jelzéseket nem nagyon kellett figyelni, mert mindig akadt valaki a látóhatáron), és gondolatok pedig csak úgy kavarogtak bennem. Az első 7 km-en zömmel felfelé futottunk, itt tudatosan nagyon visszafogtam magam, ahol kellett szépen tempósan gyalogoltam felfelé. A terep ezt követően pedig hullámzott egészen a 13 km-nél lévő Csákányospusztai első frissítőpontig. Itt gyorsan ettem-ittam, egy kis utántöltés, aztán már eredtem is neki ismét. Itt vettem észre előttem egy lányt, a hosszú haja csak úgy lobogott utána. Hopp egy lány, mondom magamban, ezzel felébredt egy kis versenyszellem bennem. No akkor tempózzunk és figyeljünk. Egyszer elmentem mellette, aztán gyorsan vissza is előzött. Na, nekem így is jó, messze még a vége. Ezután kilométerek teltek el azzal, hogy nyomtuk, én a nyomában, ő meg elől. Az emelkedőkön csökkent a távolság, szinte beértem, aztán a lejtőkön meg ment mint az állat, én meg csak pislogtam. Azért itt még mindig visszafogtam magam valamelyest, így azért annyira nem estem kétségbe, hanem kivártam és végül el is jött a pillanat amikor magam mögött hagytam. 

Nagyon koncentrálok (Fotó Terepfutás.hu by Szasza)

A következő frissítőpont Várgesztesen volt, olyan 23 km-nél: tartottam magam az elhatározott adagokhoz, mennyiségekhez, gyors utántöltés, és útnak indultam. Tudtam, hogy az utánalévő frissítőpont 28 km körül lesz, és onnantól már zömmel lefelé megy az út, így már csak erre a rövid szakaszra koncentráltam. Ekkor már nagyon meleg volt, a nap tűzött, és éreztem ahogy a bőrömön megül a vékony sóréteg. Ekkor jött egy bazi nagy emelkedő, gyalogoltam egyre kisebb lelkesedéssel, de azért össze-össze kaptam magam. A frissítőponton végre ittam egy kis kólát is, ami egy kicsit magamhoz térített, és a gyors depózás után mikor elindultam volna, akkor láttam csak, hogy a lány beért. Na fasza, most már ideje tempót váltani. Innentől ment, ami a csövön kifér, ami nem volt sok, de igyekeztem magam még egy kicsit odatenni az utolsó 10 km-re. Beálltam kicsit egy fiú mögé, aki elég jó tempót ment, és az ő szélárnyékában mentem egy darabon. Remélem, hogy nem zavartam ezzel nagyon, nagy volt a hegy, én meg rátapadtam, de olyan jól esett nem gondolkozni, csak a léptei mögött tempózni. Így mentünk pár kilométert. Közben utolértünk és elhagytunk még egy lányt. Nem nagyon nézegettem hátra, tudtam, hogy ez a maximum ami megy, ha lehagynak, hagyjanak, nem megy több most. A családomra gondoltam, akiket ma otthon hagytam, a cuki gyerekeimre, meg az odaadó férjemre, aki most rájuk vigyáz, csak azért hogy Anya futhasson itt, hát akkor adjunk neki. Ne legyen ez hiába, kutya kötelességem itt és most meghalni a végére. Így is lett. :-) Az utolsó 35 km-nél lévő frissítőponton már csak dugókázni álltam meg, inni se ittam, mert éreztem ha megállok, befekszek egy árnyékos bokorba sírdogálni. :-) Egyébként itt kiabált nekem egy srác, hogy jól megyek, mert negyedik vagyok. Hű, az jól hangzik, mondom magamban, ez még adott egy utolsó löketet, és "repesztettem" Szár irányába. A 29. km-től mentek simán az 5:20 alatti km-ek, bár lefelé lehettem volna még egy kicsit gyorsabb. Szár határában elfogott a sírás. Egy kicsit felfokozott lelkiállapotban voltam már ekkor, csak arra tudtam gondolni, hogy milyen jó, hogy újra futhatok és itt lehetek, és tulajdonképpen nem is megy rosszul. Volt egy 4 órás időtervem, ami tulajdonképpen összejött. A végére ki akartam magam futni, ez is összejött. Az átlagpulzusom 158 lett, ami egészen jó, sikerült egy jó egyenletes futást összehozni. Az érmet megkaptam a nyakamba, a tesóm pedig egyből mellettem termett (ő egy bő 10 perccel előttem ért be a célba). Jellemzően Tomi egy kicsit megint alábecsült, egy bő 15 perccel későbbre várt, ejnye Tomikám, jövőre talán még meg is verlek! :-) Csak szülök még egy gyereket. 

Fáradtan a célban

Aztán már csak örömködés volt, hogy nem kell futni. :-) A szervezésről nem sokat írtam eddig, ennek az a legfőbb oka, hogy hibátlan volt, szerintem. A jelzéseket csak rövid szakaszon kellett magamnak keresgélni, ami erős túlzás, hogy nagyon keresgélni kellett volna. A frissítőpontokon készségesek voltak, illusztris bandánál lehetett dugókázni, ennél többet nem is akarhat egy terepfutó. Sokan panaszkodtak aztán a célban, hogy kizárták őket a kötelező felszerelés hiánya miatt, ami szerintem egy kicsit fura: nem kellett agysebésznek lenni, hogy az ember elolvassa a versenykiírást. Aztán meg a fészbuk is tele volt vele, meg hírlevél is jött róla, a rajt előtt is bemondták, többször is, hogy ellenőrizni fogják és azonnali kizárással jár, ha nincs meg a előírt felszerelés. Szóval nem is értem, hogy mire volt ez a nagy felháborodás. 

Aztán kiderült, hogy a frissítőponton rosszul mondták, nem negyedik, hanem ötödik lettem, na de ez nem is igazán számít, a 30-as mezőnyben nekem ez így nagyon brilliáns jelen körülmények között. 

Benyomtuk a gulyáslevest (szó szerint magamba öntöttem), váltottunk pár szót néhány ismerőssel, gyors zuhany, aztán irány haza. Itthon a 2 és fél éves lányom nyakába akasztottam az érmet, aki közölte velem, hogy ő is futni akar, mint Anyuka. Aztán később az érem a kilenc hónaposomnál landolt, aki épp fogzik, szóval rágókaként is kiválóan megállta a helyét. 

Amikor hazajöttem, még járni is alig bírtam, de rám hárult, hogy fürdessek meg és dugjak ágyba két kis rosszcsontot, így nem volt lehetőség lábat lógatni. Tulajdonképpen sosincs, na de #anyákafronton. Folytatjuk! :-)