Már két hét sincs a Mátrabérc Trail-ig (56 km, 2800 m +), ami az idei félév célversenye. Igen, ez az a verseny, amire tavaly október óta készülök. Ami miatt cipőt húztam olyan sok hétköznap este, hiába repkedtek kint a mínuszok, hiába voltam dögfáradt a gyerekek miatt az éjszakázástól, na meg a munkától. Készültem rendületlenül, fókuszáltam, gyűjtöttem a szintet, a kilométereket, nem gondolkoztam, csak pipálgattam az elvégzendő feladatokat, tettem a dolgom és kész. De valahogy két hete azt éreztem, hogy végtelenül elfáradtam, mentálisan. Hirtelen nem volt több motiváció, egyszeriben elfogytam. Nagyon szokatlan érzés, ugyanis ritkán esik meg velem. Amikor azon kell agyalnom, hogy valójában-miért-is-futok egy ilyen megmérettetés előtt, eléggé hogyismondjam kétségbeejtő, a régenrossz kategória. Hiszen mindamellett hogy készültem fizikailag, mentálisan is toppon kell lennem, és most kell csak igazán: különben az ember lánya hogy is tud megtenni egy ilyen távot kellő gyorsasággal persze…

Depresszív

Így elkerülhetetlen volt, hogy gondolkozni kezdjek, hogy mi is a baj. Leírom, hátha máson is segít ez a tapasztalás. És elgondolkoztam többek között azon is, hogy vajon mások hogyan érik el azt, hogy éveken, sőt évtizedeken keresztül motiváltak tudnak lenni ebben a sportban, vagy a sportban általában. Aki nem ismer, annak leírom, hogy nagyon boldog házasságban élő kétgyerekes, egy 21 hónapos és egy 3 és fél csemete anyukája vagyok, aki egy 8 órás munka mellett terepfutni próbál. Csak minimális mennyiségű sport beiktatása is egy óriási kihívás volt a napirendünkbe, nemhogy még összehozzam azt a heti 6-8 órás edzőidőt, ami egy ilyen versenyre történő felkészüléshez igencsak szükséges, minimálisan, hozzátenném. Folyamatosan zsonglőrködve mindennel. Tudtam, hogy ez nehéz lesz, de mégis vannak álmaim, aminek elérésre törekszem, ami hajt előre a mindennapokban. A futás nem minden természetesen, a nagy egész darabja. A legnagyobb részét nyilván a család teszi ki, na meg a munka, meg a kultúra, meg a gasztronómia, ha tehetjük szeretünk jönni-menni, hedonistaként élni.

Régen a futással kapcsolatos motivációt egyszerűbb volt fenntartani és sokat törtem a fejem, hogy ez miért lehet. Aztán miután több napon keresztül meghánytam-vetettem a dolgokat, rájöttem, hogy az idei célkitűzésem alapjaiban volt helytelen. A szülés után buzgott bennem a bizonyítási vágy, hogy újra visszaküzdjem magam arra a szintre, ahol voltam. Sokan legyintettek, hogy ez nem fog menni, de én hittem benne, akartam, és tudtam, hogy sikerülni fog. És így is lett: tavaly maratoni távon megfutottam eddigi legjobbamat (kicsit kicsúsztam a 3:30-ból). Idei évre pedig az volt a célkitűzés, hogy megpróbáljak egy kicsit felzárkózni valamennyire a magyar női terepfutás élmezőnyéhez, amolyan másod-élvonalbeliként. Ez nyilván nehéz, nekem, földi halandónak, kicsi gyerekek mellett, férj-munka-háztartás mellett, de láttunk már ilyet, tehát nem rinyálok. De ahogy hosszasan magamba néztem, rájöttem, hogy mennyire rossz célkitűzés ez, hozzáteszem: nekem. És miért? A válasz pedig: mert tulajdonképpen kicsit sem motivál. Csak olyan magától értetődőnek tűnt, hogy ezt tűzzem ki magam elé. Viszont ez alattomosan kedvetlenné tett a téli hónapok során, és a lényeget valahol szem elől tévesztettem. És mi a lényeg? Ehhez vissza kell nyúlnom a kezdetekhez, a terápiás futásokhoz, amikor a lelki problémáimat akartam megoldani a futás által. És megint rájövök arra, hogy élményeket keresek, megvilágosodást keresek, flow-t keresek, erőt keresek. Ez független attól, hogy egy állandóan változó mezőnyben éppen hol vagyok. Tehát rá kellett jönnöm, hogy az elmúlt pár hónapban miért is nem voltam annyira lelkes: nem a fáradtság miatt. Hanem a nem megfelelő motiváció miatt egyszerűen csak pipálgattam ki az edzéseket, anélkül hogy igazán élveztem volna. És nem tudom, hogy mások hogy maradnak motiváltak akár évtizedeken keresztül is ebben a sportban, de nagyon kíváncsi vagyok, főleg azok véleményére, akik tényleg több éve űzik ezt a sportot.

Újratervezett