Az elmúlt jó pár hetet lelki hullámvasúton töltöttem, ezért sem írtam, mivel nem lett volna semmi pozitív hozadéka. Olyannyira nem, hogy inkább csak csendben begubóztam és dagonyáztam az önsajnálatban. Most már rendben levőnek látszom – remélem tényleg így van, és nem csak „látszom” – ezért megosztok néhány tanulságot ezzel kapcsolatban, mivel okos ember más hibájából tanul ugyebár.

1. Nem lehet az embert a végtelenségig kizsigerelni / azaz ne égessük két végén a gyertyát, akarom mondani legalábbis ne sokáig

Olyan egyszerűen nincs, hogy az ember lánya az élet minden területén jól teljesítsen. Fogadjuk el ezt csajok, és lépjünk tovább emelt fővel. Egy kis háttér ehhez: novemberben visszamentem a 8 órás állásomba, ott a két gyerek (a 22 hónapos, meg a közel 4 éves), a férjem, a háztartás, és még ebbe próbálok belepasszírozni 6-8 óra nettó edzésmunkát, plusz a heti nettó 1 óra nyújtás, meg a körítés. Hát hogyismondjam…őszintén szólva egy kibaszott zsonglőrnek érzem magam. És csak azért merek vulgáris kifejezést használni, hogy érezzétek, hogy ezt itt most tényleg nagyon komolyan gondolom. Reggel 5.50—től este fél 11-ig teljes fordulaton pörgök, és hát éjszaka is van ez-meg-az, és itt most nem a szerelmi életemre célzok. Érthető, hogy vannak az ember életében ilyen feszített időszakok, de ezt nem lehet huzamosabb ideig csinálni, különben aztán jönnek a betegségek, problémák. Szóval nagyon nem lehet minden fronton maximálisan helyt állni, ezt el kell fogadni, és tudatosan lazábbra kell venni a figurát. Könnyű ezt mondani, nehéz kivitelezni.

2. Alvás mindenekfelett

Kisgyerekes anyaként sajnos az alvás a legnagyobb hiánycikk nálam, mostanában pedig különösen keveset aludtam: zsinórban mentek az 5-6 órás „szendergéssel” eltöltött éjszakák, azt is csak megszakításokkal. Korábban még ábrándoztam az alvásról, de az utóbbi időben leszoktam erről is, mert teljesen reménytelen volt a helyzet, és csak tovább fájdította a szívemet. A dolog egyébként akkor súlyosbodott igazán, mikor a lányom nemrégiben benyelt egy fosós-hányós vírust: éjszaka többször is keltem hozzá, volt olyan éjjel, hogy 10-nél abbahagytam a számolást. Ennyi pihenéssel egyszerűen lehetetlen jól működni, sokszor éreztem azt, hogy csak vegetálni vagyok képest, nemhogy edzeni. Folyamatos volt a szédelgés, agyilag nulla voltam, logikus gondolkodásra teljesen képtelen. Állandóan éhes voltam és nyomott. De sajnos a maximalizmus megint felülkerekedett bennem, és mindezek ellenére meg akartam csinálni a futásaimat, mert ugyanakkor lelkileg jót tett, feltöltött valahol. Utólag nézve ez ostobaság volt, van az a pont, amikor el kell engedni bizonyos dolgokat, és inkább pihenni kellett volna, mert többet ért volna plusz egy óra alvás, mint egy óra kocogás (másra egyébként sem voltam képes). Miután lelkileg megborultam, leültünk a párommal beszélgetni, és arra jutottunk, hogy sokkal jobban kell erőltetni az alvást, mert így az élettől is elmegy a kedvem. És egyébként kedves se nagyon bírtam lenni, sem a gyerekekkel, sem vele, és hát ez hosszútávon nem éppen egy fenntartható állapot. Szóval, egyeztettünk, és kitaláltunk új szabályokat arra, hogy hamarabb vízszintbe kerüljek este, illetve hogy heti pár alkalommal ő segít be az éjszakai felkeléseknél (amit eddig is megtett, de most bevállalt plusz alkalmakat). Mindemellett hétvégén délután kötelező alvásom van a gyerekekkel, függetlenül attól, hogy mennyire temetnek be a tennivalók. Innentől kezdve az első számú prioritás az alvás! Egy hete jelentősen többet alszok, és mérföldekkel jobban érzem magam a bőrömben! És mindemellett ismét kedves és türelmes ember vagyok, nemcsak a családommal, hanem a környezetemmel is. Például a minap a Hegyvidék Bevásárlóközpont CBA Príma üzletében egy 60-as, rendkívül jól szituált nő full-sminkben odajött hozzám, és – köszönés nélkül – megkérdezte, hogy ugyan mondjam már meg, hogy hol találja a kutyakaját. Ott állok, bőr miniben, szép felsőben, a vállamon a Furla táskám, bevásárló-kocsi mellettem. Nagy nehezen leesett, hogy ez a nő azt hiszi, hogy bolti eladó vagyok. Egy bő héttel ezelőtt konkrétan elküldtem volna az @nyjába, mindamellett közöltem volna vele, hogy biztos azért gondolja, hogy alkalmazott vagyok, mivel ide csak öregek járnak, és hogy én vagyok az egyetlen fiatal az egész @urva üzletben. Na de most egy önmagát-kialudt, kulturált Fruzsi eképpen válaszolt: „Először is, jó napot kívánok. Ne haragudjon asszonyom, tekintettel arra, hogy nincsenek háziállataim, így kutyám sem, fogalmam sincs, hogy hol találja a kutyaeledelt, de bizonyára bármelyik bolti eladótól segítséget kérhet az üzletben.” Erre ő: „Azt hittem, hogy ön egy eladó” (és igen, nem kért elnézést érte nyilván). Erre én: „Legyen szíves, árulja el, hogy mégis mi alapján feltételezi, hogy az volnék?” A nő megsértődött nyilván, mert azért volt némi éle a mondandómnak, hát meg a hangsúlyozás se volt valami nyájas, de egy ilyen szituációban is képes voltam viszonylag kedvesnek és türelmesnek maradni, mentes mindenféle agressziótól. Szóval, ti, csajok, akiknek kisgyerekeitek vannak, aludjatok inkább, minthogy kinyírjátok magatokat az örökös mókuskerékben: várhat a nyomorék házimunka (majd egyszercsak „megcsinálódik”), és még a hajmosás is (éljen a szárazsampon és az összefogott hajkorona)!

Így szoktam szunyálni a legnagyobbal

3. Ha gond van, kérjünk segítséget

Eljutottam odáig, hogy muszáj volt kitárulkoznom, és beismernem, hogy itt és most megroppantam a teher alatt, és hogy ez így nem megy. Lehet, hogy ez másnak könnyebben megy, nekem nagyon nehéz. Szeretek erős lenni, és erősnek látszani, magam előtt is, mert ha sokat bizonygatom, elhiszem, hogy így is van. Nincs olyan, hogy gyenge vagyok, nincs olyan, hogy nem tudom, nincs olyan, hogy nem vagyok képes, nincs olyan, hogy nem megy, mindent akarok, most, egyszerre, lehetőség szerint azonnal. Szóval jót tesz, ha tudunk rinyálni a párunknak, a legjobb barátnőnknek, a szüleinknek, a barátainknak, vagy bárkinek, aki meghallgat minket. Én szerencsés vagyok, mert egyből sokan ugrottak a segítségemre. A legjobb az, ha velünk hasonló cipőben járó embereknek öntjük ki a szívünket (éljenek a „Gizion-csajok”), akik hasznos tanáccsal tudnak szolgálni arra vonatkozóan, hogy ők hogy kezelik a nehézségeiket. De egy szakember felkeresése is maximálisan indokolt lehet.

Na de ez egy futóblog végső soron, szóval rá is térnék a futásra. Az idei célversenyem, a Mátrabérc Trail nekem sajnos ugrott. A verseny eredetileg április végén lett volna, de a rekord mennyiségű havazás miatt elmaradt, aztán a szervezők olyan időpontra tették, ami nekem nem jó. Sokáig emésztettem a dolgot, de megbékéltem, ez van. Jövő hétvégén viszont ott futok majd Kaptárkövek Trail 15 km-es mezőnyében (haldoklok majd a napégette hegyoldalban max. pulzus közeli állapotban), aztán nincs 3 hét, és itt Szentendre Trail (55 km, 1800 m szint), ahol szeretném magam odatenni azért (persze csak semmi feszülés), meglátjuk, hogy sikerül.

Időközben pedig a Sportkontroll kivizsgálásán is jártam, erről és a tapasztalatokról majd egy külön bejegyzésben hamarosan írok (nagyon érdekes és izgalmas az egész, persze kinek-mi az izgalmas).