A múlt heti regeneráló hetet magam mögött hagyva kicsit intenzívebb hetet tudhattam magamévá. A hét elején még azt éreztem, hogy tele vagyok energiával, aztán a lelkesedés péntekre jelentős mértékben csökkent, köszönhető ez a sok-sok munkának, egyéb tennivalónak, és a tetemes alvás-deficitnek, amit sikerült péntekre összehoznom.

Húsvét hétfőre egy 14 km-es edzést írt elő Gabi, az edzőm, amit alapvetően klasszul sikerült is megcsinálni. 8 km laza futást követően volt benne 20 x 100 méter dombra sprint, ahol a pihenés a visszakocogás, majd pár kilométer levezetés jött. A dombra sprinteket jellemzően két helyszínen csinálom, attól függően mennyire érzem magam kraftosnak: ha érzek magamban kellő affinitást, akkor a Rácz Aladár közben nyomom le, itt 100 méterben van 12 méter pozitív szintemelkedés, tehát elég meredek. Azonban ha puhánynak érzem magam, marad a Hóvirág utca viszonylag emelkedősebb része, de ez a Rácz Aladár közhöz képest azért némiképpen baráti. Jellemzően a 20 ismétlés az, amit nehezen tudok feldolgozni pszichésen. Néha már 3 után kész vagyok, és akkor még mindig van 17. Egyéni szerintem, hogy ki hogyan tud ezekhez az ismétléses feladatokhoz hozzáállni. Én a 20 ismétlést negyedelem, és egyszerre csak ötre koncentrálok, úgy sokkal beláthatóbb az elvégzendő feladat. A 14 km-es edzésembe sikeresen összelapátoltam majdnem 500 méter szintet – noha aszfalton ugyan, a 12. kerületnek megvannak a maga dimbes-dombos előnyei.

Az emelkedő tetejére érvén

Kedd este egy laza 12 km-t kocogtam le a környéken, közben a fülemben bömböltettem a Rage Against the machine első albumát, ami azért különleges, mert 15 évesen ez volt az első cédé, amit a tesómmal közösen vettünk a frissen kapott lejátszónkhoz. Egyszerűen megunhatatlan, az összes szám egy gyöngyszem, és még mindig fedezek fel benne új dolgokat, pedig rongyosra van hallgatva.

A szerdai pihenőnapot követve csütörtökön kivettem két óra sportra szánható munkaidő-kedvezményt, és kilőttem a Margitsziget irányába. Most próbálok ráállni arra, hogy legalább két edzést a héten síkon futok, szóval az aznapi választás is ezt a célkitűzést támogatta. Laza 12 km-ben 5 x 1000 méter nem maxra futott lendületet írt elő Gabi, amit a szigetre kifutván el is kezdtem. Jöttek szépen sorban az ezrek másfél perces laza kocogós szünettel köztük (4:43, 4:42, 4:37, 4:28, 4:33). Szépen érzésre ment az egész, nem haltam bele, de azért viszonylag odatevősnek éreztem, a végére a foglalkozás elérte a célját: klasszul elfáradtam.

Csütörtök este a Háború és békét néztem a Vígszínházban, és a dolgos hetem tiszteletére szemrebbenés nélkül pezsgőztem. Éjfél volt, mire ágyba kerültem, másnap hatkor kelés, munka, majd délután egy órakor várt rám a Margitszigeten 28 km. Kicsit bosszús voltam előző nap, mikor láttam, hogy a szigeten még mindig nincs víz a kutakban (miért is?), így a zsákomban cipelhettem az összes innivalót. Na jó, főként terepen futok, így a futózsákkal nagy barátságban vagyunk, de azért a szükséges vízmennyiség megbecslésére a kelleténél hosszabb időt szántam, mivel egy decivel sem akartam most többet vinni. Lapult a zsákban még 3 Hammer gél, ezt – mivel előtte ebédeltem – elegendőnek tartottam ekkora távra. Igazából alapesetben kevesebb is elég lenne, de most próbálom síkon tesztelgetni a dolgokat, hogy mikor mire van szükségem. Nagyjából itt ki is merült a rákészülés, és összességében elég kedvetlenül indultam útnak. Egy valami motivált: tudtam, ha hazaérek, már otthon lesz a párom a lurkókkal és este hamburgerezünk, és egy nagyot szusszanunk a hét végén. Benyomtam a Spotify-on az éppen aktuális napi playlistemet, és bele is csaptam. Eléggé szeles idő volt, alapvetően az emberek nagy többsége be volt öltözve, én a rövid nadrágomban és a pólómban egy kicsit kilógtam a sorból, de az idő engem igazolt: nem fáztam, sőt, még így is melegem volt egy kicsit. Az első bemelegítős két kilométer után olyan kényelmesnek tűnő 5:10-5:15-ös kilométereket céloztam meg, és igyekeztem nagyon befelé figyelni. Érdekes, de síkon futva sokkal inkább szembeötlő, illetve érezhető a tempón, ha kevés a bevitt energia. Terepen az ember lánya a szintek mögé még elbújhat, de itt feketén-fehéren ott van, hogy mennyi volt az átlagtempó az adott kilométeren. Fura és frusztráló, teljesen elszoktam tőle. A 9. km-nél már egy kicsit nehezebben mentek a lábaim, ekkor nyomtam be az első gélt, ami érezhetően igencsak megturbózott. A 10. km-től a 20.-ig csináltam egy intenzitásra enyhén lendületesebb szakaszt, ami viszont az átlagokat tekintve nem is lett sokkal lendületesebb, mint amit futottam előtte, érzésre viszont annál inkább (átlagosan itt is 5:10-5:15-ös km-ek környékén mozogtam). A 18. km-nél jött a következő gél, amit inkább már 16-nál meg kellett volna enni így utólag nézve, na de sebaj. A 20. km-től "örömfutottam", a végén pedig headsettel telefonálva kocogva levezettem, az utolsó gél is lecsúszott a vége előtt pár kilivel. Az Árpád hídi aluljáróban pedig megajándékoztam magamat egy csodálatos dobozos kólával, és már pattantam is az autóba.

A hétvége a családról és az otthoni teendőkről szólt: szombaton csak fél órát jógáztam alvóidőben (kellett is), vasárnap pedig az alvás-deficitemen javítottam (délután két és fél órát húztam a lóbőrt a gyerekekkel). A hetet egy regeneráló kocogással zártam, így összesen lett 70,8 km-em, több mint 1300 méter pozitív szintemelkedéssel, 5:33-as átlagtempóval.

Fast feliratú pólóban, hátha segít, de nem

Egyébként a hét tanulsága az az, hogy síkon futni nehéz, és most először vagyok konkrétan megrettenve az előttem álló feladattól.

Na de lesz, ami lesz.

Folytatjuk:

Hegy-vagyok, Fruzsi