Az elmúlt két hetem a fókusz teljes hiányával és dühös zenehallgatásokkal telt. Annyi munkám volt, hogy ki sem látszottam belőle, és bár a múlt hetemet rendesen végigedzettem, ez a hét nem lett valami fényes - bár nem is kellett annak lennie, hiszen az igazán kiérdemelt pihenőnapjaimat töltöttem (csak összességében nem volt végülis valami pihentető).

Na de kanyarodjunk vissza a múlt hétre: hétfőn és kedden csak kétszer 5 km laza átmozgatás várt, mert szerdán hivatalos voltam a BM Terepfutó Országos Bajnokságra, ahol az ORFK három fős lánycsapatában, a II. korosztályban (30-40 évesek között) versenyeztem. Ultrásként mindig nagyon viccesek ezek az események, amikor is 3 kilométereket kell "sprintelni", na de legalább terep, meg szint, ami ultra ide-vagy-oda, valahol mégiscsak nekem kedvez. Idén a megmérettetés a Gaja-völgyi Tájcentrumban került megrendezésre. Érkezésünk után Anissával és a csapattársammal, kollégámmal Eszterrel bejártuk a 3 km-es útvonalat, azért hogy felmérjük a terepviszonyokat, illetve hogy legyen valamilyen fogalmunk arról, hogy hogyan is kell majd beosztanunk az energiánkat a megmérettetés során. A kört nem sikerült úgy eltalálni, mint ahogyan azt a versenyen végül futni kellett, de azért egy kép így is kialakult bennünk, hogy mi vár majd ránk. A rajtnál beálltam előre: félreértés ne essen, nem igazán az egóm miatt, de azért bíztam benne, hogy mivel jó formában vagyok, talán labdába rúghatok a dobogóért. Tudtam, hogy Badis Anissát, aki 11 éves kora óta fut (VEDAC atléta), nem fogom lenyomni, illetve ki tudhatta előre, hogy a TEK-esek, meg a Készenléti Rendőrségtől érkező kollégák mit fognak villantani (ők azért munkaidőben edzegetnek ám, ellentétben velem). Eldördült a rajtpisztoly és az egész mezőny kilőtt. Nagyon erősen kezdtünk. Anissa és egy TEK-es lány egyből az élre tört, én pedig ügyesen helyezkedve a harmadik helyen követtem őket. Pulzuspánt nem volt rajtam, de nem is kellett, mert éreztem hogy eléggé túlvállalom magam, de hát végtére is egy ultrásnak 3 km rövid táv. Pár száz méter után jött egy jól futható markánsabb emelkedő, ahol vad agyalásba kezdtem: azon kezdtem el gondolkozni, hogy ha most ellövök minden tartalékot, akkor mi lesz velem a lejtőn. Lefelé úgy tudok futni, mint egy fiú, de ahhoz kell némi energia is, különben meg csak gurulok lefelé erőtlenül. Így érezhetően taktikusan visszavettem egy kicsit a tempóból, 5 versenytárs egyből el is ment mellettem. Mindenki hörgött az erőlködéstől, elképesztő ez a versenyszellem. Hirtelen kicsit elbizonytalanodok, hogy talán rossz a taktikám, de vesztenivalóm nincs. Az élen járó Anissa és a TEK-es lány már rég eltűntek, de éreztem, hogy ha ügyes vagyok, akkor a 3. hely meg lesz, kivételesen csak egy kicsit jobban kell akarnom. Az előzők közül a legelsőt is maximum 10 méterre engedtem el, és türelmesen vártam, hogy mikor érünk az emelkedő tetejére. Tartalékol, tartalékol, tartalékol, ügyesen kivár. Mikor felérünk, adok magamnak 10 másodpercet, hogy a pulzusom visszaessen pár ütéssel, aztán magasabb fokozatba kapcsolok. Elkezd bennem dübörögni a Dubioza No escape from Balkan-ja, és vágtatok lefelé a lejtőn. Olyan érzés, mint ha csak párat lépnék, az előzők közül a legelöl futó lány is egyből mögém kerül. Helyreáll a lelki békén, a világegyetem újra egyensúlyba kerül. Repesztek lefelé, nincs bennem félelem, a hegy az enyém, birtokba vettem, szeret engem, itt vagyok itthon. Tolom neki, egyre jobban és jobban, és nem nézek hátra, hanem egyre csak fokozom. Érzem hogy elfog a hányinger a terheléstől. Mikor ránézek az órámra, látom hogy kb. 700 méter van, zömében lefelé, illetve síkon. Akkor eldöntöttem, hogy nekem kell most ez a harmadik hely, nem fogom senkinek odaadni, szükségem van rá, kell hogy érezzem, hogy van keresnivalóm ebben a sportban. Így megtartottam magamnak, és csupán reménykedhetek benne, hogy a célfotómat tuti nem látom viszont, mert biztos nem voltam szép látvány. Táv: 3:25 km, 14 perc körüli idővel, 121 méter pozitív szintkülönbséggel. 

Feszítés a dobogón

A csapatversenyben az ötödik helyen végeztünk az ORFK színeiben a II. korcsoportban

dr. Elek-Belus Fruzsina - dr. Cseh Eszter - dr. Hegedűs Anna (balról jobbra)

A termés 

Miután végeztünk a futammal, többen összeálltunk egy közös levezető kocogás erejéig - ha már így ráértünk. :-)

A verseny másnapján a megmérettetésből semmit sem éreztem meg, így ment minden a szokásos mederben: 6 km laza kocogás, majd 10 repülő, plusz a levezetés, össze is lapátoltam gyorsan 9 kilométert. 

Pénteken a Margitszigeten követtem el egy újabb egyenletes laza 10 km-t, és hogy tényleg beszélgetős tempóban menjen, a tesómmal, Tomival végig headsettel telefonáltam, így is összejött az 5:20-as átlag, benne az Árpád híddal. 

Amikor megláttam, hogy mi vár szombaton, kisebb sokkot kaptam. Nem elég a hat napos munkahét, kaptam Gabitól 22 km-t, a közepén egy tempós 10-essel, na fasza. Érzem, hogy kezdek kimerülni, hogy kezdem már megint  túlfeszíteni a húrt, a két végén égetni a gyertyát. De bízok a következő heti pihenőhétben, meg a vasárnapban, hogy hátha akkor legalább leereszthetek egy kicsit. Miután végzek a munkával, ismét a Margitsziget várt, a maga kis hétvégi tömegével. Eléggé bosszantó volt kerülgetni a népet, el is döntöm gyorsan, hogy hiába kell mostanában síkon futkosnom, hétvégén a Margitszigetet messze elkerülöm. Egyre antiszociálisabbnak érzem magam, és a kutak sincsenek mindenhol nyitva, vizet meg nem hoztam. Remek. System of a down-t hallagatok, egész héten vissza-visszatér a lejátszási listán. Az Aerials-t, meg a Lonely Day-t nyomatom, és hagyom hogy magam alá temessenek a riffek, meg a mondanivaló, pedig érzem, hogy határozottan nem tesz jót nekem. De a tercek jól esnek, félhangosan éneklek, nem bánom, hogy más is hallja. Utálom a mókuskereket, nem akarok beállni a sorba, tenni automatikusan a dolgomat, nem gondolkozni. 5 kilométer után elkövetkezik a tempós 10-es ideje: szokatlan a hőség. Eszembe jutnak a barátaim / ismerőseim, akik a Mátrabérc Trail-en futnak most, egy pillanatra közéjük vágyom, de aztán mégsem, jó nekem most itt egyedül a sok ember között a fülemben a fülessel. A tempóról inkább ne beszéljünk, de úgy a tiszta, ha leírom: 4:49, 5:04, 5:00, 4:57, 5:00, 4:57, 4:52, 4:59, 4:59, 4:58. Bevallom, kicsit jobbat szerettem volna menni, de a meleg nagyon visszavett, és az alvás-deficitem is elég jelentős lett szombatra, szóval ne legyek telhetetlen. Utána még jött bő 6 km levezetés, és le is ment az edzés 5:09-es tempóval (benne egy híd, szóval kraftoska vagyok). 

Vasárnap előrehoztam a másnap hétfőn esedékes laza, regeneráló 5 km-es kocogásomat, mivel hétfőn színházba mentem Szabinával. Jó volt itthonról kicsit kiszabadulni, szemrebbenés nélkül ittuk a megérdemelt pezsgőnket a szünetben. :-) 

Kedden a rendőrnapra való tekintettel nem dolgoztam, így elmehettem végre a Cardiocontrol-ba teljesítmény diagnosztikára. Izgalmas volt, mi tagadás, nagyon paráztam, hogy nehogy leessek a futópadról, de egész ügyes voltam. Élményeimről külön írok majd, ha megkaptam az eredményeket. Mivel egész nap ráértem, délben elmentem még egy lazát terepfutni, csak hogy feltöltessem magam a zöldülő tavaszi erdővel (bő 10 km, majdnem 300 szinttel). 

Szerdán a párom elvitt megetetni a Big Fish-be. Ettem polipot salátával, hozzá rozépezsgő, fehér bor. Inkább vagyok hedonista, mint elkötelezett sportember. Apropó, az evésről jut eszembe, hogy karácsony óta leadtam 4 egész kilót, kockásodik a hasam, bícsbodi iz in progresz. 

Csütörtökre annyira le voltam nullázódva, hogy tartottam egy rendkívüli pihenőnapot, mert határozottan éreztem, hogy most tolnám túl a dolgaimat. Pénteken miután kiszabadultam végre a munkából, este letoltam még egy 10-est, benne 4 km szolid lendületkével. 

Szombat délelőttre kimenőt kaptam, így az utolsó pihenőheti 18 km-es edzésemet is megcsináltam: van egy elég jó kis aszfaltos köröm Normafán a Jánoshegyi - Tündérhegyi utat érintve. Nem volt kedvem a hétvégi tömeghez, így inkább kifelé és nem pedig lefelé futottam a városba. És hogy milyen jól döntöttem: csak néhány lelkes sportolóval találkoztam a viszonylag korai órákban. Mostanában elég sok Viza pörög a lejátszómon, így sorban hallgattam a Maktub, a Made in Chernobyl meg a Carnivalia számait. El is repült cirka két óra, közben szívtam magamba a sok-sok harsány-zöldet, meg virágillatot (20 km, 600 szint, 5:36-os tempó). Lesz még a héten egy ki erősítés, meg egy kis jóga, de már semmi eget-rengető. 

Jövő héttől két hét extrém terhelés várható, lesz benne még egy Yasso 800 is (#Gabimegakarölni), aztán már végre ráfordulunk a június 3-i Szeged maratonra. A fókuszomon nagyon sokat kell még dolgoznom, mert az fogalmam sincs hová lett, éneklem is buzgón, hogy where the fuck are you?!

Hegy vagyok, Fruzsi