2019. jún 17.

Ultra-Trail Hungary 2019 - hullámvasút a Pilisben

írta: Belus Tamás
Ultra-Trail Hungary 2019 - hullámvasút a Pilisben

HOGY LESZ EBBŐL UTH?

Amikor a lábam a gödör széléről abba a lyukba csúszott még a reccsenést is hallottam. Fájt, persze, de a fájdalomnál sokkal erősebb volt a kétségbeesés, a lábszárig érő jeges vízben elúszni láttam az összes tavaszi versenyt, a végén a legfontosabbal, az UTH-val, amin tavaly kicsit magamat is meglepve harmadik lettem. Ahogy vártam Tóth Attit, hogy kimentsen abból a kis walesi faluból, volt egy kis időm, hogy átgondoljam a dolgot. Az ízület a helyén, el biztosan nem szakadt a szalag, legalább is nem teljesen, és még majdnem három hónap van az UTH-ig. A diagnózist már itthon kaptam meg, részleges szakadás, pár hétig nincs futás, utána is max bokarögzítővel. A rehabot nem részletezem, legyen elég annyi, hogy ugyanolyan elánnal csináltam, mint az edzéseket szoktam. Gyógytorna, spinning, kondi, a futás eleinte rögzítővel majd ragasztással, és legalább volt időm foglalkozni az útvonallal, a frissítéssel, a mezőnnyel és egyebekkel. A Primaverát sajnos el kellett engednem, a Bércre csak szurkolni és frissíteni jutottam el, de az edzőmmel, Barát Gabival abban maradtunk, hogy a Vipava 30k-s versenyét már megpróbálom. Ez volt a teszt. Hogyha azt a bírja a bokám, akkor mindent bírni fog. Ha nem, akkor elengedjük az UTH-t és a Lavaredo lesz a „tavaszi” célverseny. A bokám bírta, bár itt még le volt ragasztva (ha nem is olyan brutálisan mint Verigának) és a forma is elég biztató volt, mert ilyen rövid távon is csak 1,5 percet kaptam Török Andristól.

cel.jpg

vipava.jpg

A Ultra Trail Vipava Valleyn

Mérsékelt optimizmus lett úrrá rajtam, bár azért az időim picit elmaradtak a tavaly májusiaktól, ráadásul megjött az esős évszak, ami megnehezítette a cipőválasztást is. A nagy sárra készülve vettem egy Speedcross 5-öt és a Mozgásvilágnak hála egy Mizuno Hayate is számításba jöhetett. A saras útvonal bejárásokon mind a kettőt próbálgattam, de bármilyen jól is tapadtak, a derekamat komolyan megviselte a Hokához képest szerényebb csillapítás, így maradt a Speedgoat és persze a reménykedés, hogy nem lesz nagy sár (mert nagy sárban a SG nekem teljesen használhatatlan). Nagy sár nem lett, sőt, a sár szinte egyáltalán nem volt faktor a versenyen, úgyhogy legalább emiatt nem kellett aggódnom. Az utolsó 3 hétben már nem ragasztottam a bokám, ami egyre jobban működött már a lejtmenetekben is, és tulajdonképpen a sérülésem a versenyen eszembe sem jutott. Bölcső hegyről lefelé volt egy kisebb csavarodás a sérült bokámmal, ez volt talán az egyetlen pillanat, akkor hangosan ki is mondtam párszor, hogy figyelni figyelni, de ennyi. Erről nem is álmodtam még pár hete.

CUCCOK ÉS FRISSÍTÉS

A felszerelés alapja tehát már megvolt: Speedgoat, az ezeréves Fenix lámpám két új 3600-as aksival, plusz a megszokott Salomon zsák. A pár hónapos Garmin Instinctem tulajdonképpen nem szerepelt rosszul, bár a Skanzennél lemerült és hiába a másodperc alapú trackelés, látványosan elnagyoltabb lett az útvonalam, mint sok már teljesítőnek, és a navigációs megoldásai is elmaradnak a Fenix 5-től. Szóval jó kis óra ez, de hosszú távon muszáj lesz befektetnem egy prémium Garminba. A Compressport magyarországi forgalmazójának hála (köszi Tomi) összeállt az is, hogy miben futok majd. A Compressport Racing SS póló nem is volt kérdés, hihetetlen könnyű és eszméletlen gyorsan szárad. Kicsit féltettem a sérülékeny anyagát, de végül szakadás nélkül megúszta a versenyt és a zsák sem dörzsölte ki jobban, mint általában bármilyen pólót. Csillagos ötös! Spiderweb ultralight Visor került a fejre, a rajtban megfordítva a lámpa miatt, később már normál állásban a napellenzésért. A hőségben később zárt sapkára cseréltem, azzal hatékonyabb volt a hűtés és jeget is tudtam pakolni alá. A Compressport Performance rövidnadrágot sajnos nem tudtam kipróbálni legalább egy hosszabb edzésen, úgyhogy maradt egy régi jól bevált darab, plusz egy szár, egy új Mid Compression zokni és egy Freebelt Pro szintén a svájci márkától.

A frissítésem alapjának Hammer és GU géleket terveztem vegyesen, néhány Hammer Bart, illetve az asztalokon lévő Hammer Heed izót. Raktam el még ezeken kívül pár GU Roctane izót is, amit főleg a melegebb részeken igényelt a szervezetem. Meg persze a két leveses ponton egy-egy pohár meleg leves és Lepencén egy szalámis vajas kenyér, ez a kombó tavaly is bejött J Időtervet nem csináltunk most Gabival, a tavalyi részidőket viszont bemagoltam rendesen. Erősebb kezdést terveztem a tavalyinál, a középső részen a tavalyihoz hasonló tempót, a végére pedig kis visszaesést, mert a vége legutóbb parádésra sikeredett, és nem igazán reméltem, hogy a jósolt kánikulában 4 perc körüli tempót tudok idén is menni. Hát nem is mentem, de erről majd később.  Helyezés…na ez már keményebb kérdés volt. Úgy gondoltam valahol a 2-6. hely között lehetek, és ha a tavalyi 12.45 körül futok, az elég lehet ahhoz, hogy idén is a dobogóra álljak. Artur Jendrych külön minőséget képviselt a mezőnyben, de utána elég nagy tülekedést vártam. Kormos Krisztiánnak és Madarász Ferinek jó éve van és nagyon erősek (együtt tévedtünk el a Bükki Hardon, szóval ezt saját szememmel is láttam) Nyakas Gabi az Nyakas Gabi egy héttel a Mátra115 után is, Vajda Zoliból meg mindent kinéztem, akár azt is, hogy megszorongassa Arturt. Aztán ott volt még a két Balázs (Rév és File), Biriki Atti, a mindig erős Oszaczki Géza, Oli, és azok az ismeretlenek, akik ezen a versenyen robbannak majd be az élmezőnybe. (Tavaly ez én voltam, idén Kovács Dávid) Szóval jó mezőny volt, és én tudtam, hogy kitől nagyjából milyen futás várható.

A RAJT ELŐTT

Az éjféli rajt előtt egy órával már kint voltunk a tesómmal, Fruzsival a zónában (ő is a 112k-s versenyen indult), ahol hatalmas meglepetésemre az edzőm, Barát Gabi is kint várt minket egy hatalmas öleléssel, sőt néhány pontra is ki tudott jönni. Nagyon örültem neki, nem számítottam rá, hogy hazajön a versenyre, nagy volt az öröm :D Persze sikerült eldumálnom már megint az időt, Gabi úgy szólt rám, hogy húzzak a sorba, ami már akkorra jó 20 méter hosszú volt. A crew persze most is tudta a dolgát, pillanatok alatt átesett mindenki a kötelező felszerelés ellenőrzésén és kezdődhetett az ácsorgás a rajtban. Eljátszottam a gondolattal, hogy kifutok egy picit a pályára melegíteni, de végül maradt egy kis gimnasztika, valahogy nem volt kedvem pörgetni még a lábaimat. A rajt előtt Nyakas Gabival, Bazsival beszélgettem, paráztam egy pár percet a nem teljesen oké gyomrom miatt (biztos csak az ideg) jött a szokásos fejlámpás móka a rajt előtt, visszaszámoltunk és elindultunk végre. Egy hete ezt vártam már, olyan voltam, mint egy versenyló az állásban, napok óta csak fújtattam és toporogtam.

fb_img_1560089555424.jpg

Gabival és Fruzsival a rajt előtt

A RAJT

Klassz volt a hangulat, tapsolt a sok turista és a kísérők csoportjai. A szentendrei részen Yann (Le Saux) húzta meg a mezőnyt, mögötte Kormos Krisz de én sem akartam lemaradni nagyon, szerettem volna látni és kontrollálni a mezőny elején a dolgokat. Persze figyeltem a pulzust, nehogy már itt kikeveredjek a zónámból, de ettől messze jártunk a lendületes tempó ellenére is. Vajda Zoli zárkózott fel hozzánk, mondta, hogy jön tanulni a fiataloktól. Hangosan felnevettem, na persze Zoli, Kinizsi 100 harminchatszor és te akarsz tanulni tőlünk :D. Mondtam Krisztiánnak, hogy jól nézze meg Zolit, mert ő pont így fog menni majd a végén is. A kedélyes beszélgetést az órám rezgése szakította félbe. Lejöttünk az útról? De hát itt volt a szalag még az előbb! Kiabálunk Yann-nak hogy vissza, nem jó helyen vagyunk. Valaki átköthette azt a bizonyos szalagot az elágazás másik oldalára (nincs az a szalagozó, aki figyelmetlenség miatt oda szalagot kötne) Fordulunk, és már látjuk is a távolban a fejlámpák hosszú sorát, éppen ott kanyarodnak fel, ahol nekünk is kellett volna, mi meg majdnem a mezőny legvégére tudunk csak visszaállni. Nyugtatom Krisztiánt, semmi gáz, ne kapkodjunk, ha eddig gyorsabbak voltunk náluk, akkor ezután is azok leszünk, majd utolérünk szép lassan mindenkit. Zoli még feszültebb, ő ritmust vált és igyekszik hamar visszaszerezni a pozíciót. Nekem szemem az órán, még véletlenül sem akarom, hogy épp most, épp emiatt szálljon el a pulzusom, még nagyon az elején vagyunk úgyis. Lassan őrlöm fel a mezőnyt, köszöngetek, néha egy-egy mondat, hogy picit elkavartunk, ilyesmik. Kő-hegyről lefelé szárazak a kövek, egész jól haladok, néha beragadok egy lassabb futó mögé, de ez most egy cseppet sem zavar. A K+-on növelem a tempót, megkockáztatok egy kicsit magasabb pulzust, szeretem ezeket a futható közepes dőlésszögű emelkedőket. Köszönök Tinkának, Gézának, egyre kevesebb előttem a fejlámpa, lassan visszaérek a mezőny elejére. Közeledve Lajosforráshoz utolértem Artur Jendrychet, meg is szólítom, kicsit ismerkedünk, te hányszor voltál már? 5x. Én is először…Not first, fifth! Kérdezi, akkor hogy tévedtem el, de ezen csak nevetek. Lajosforrásnál (10,4 km, 1:02) mondják, hogy mi vagyunk az első kettő. Meg nem lepődök azért, de ez új infó, hiszen az elkavarás után nem tudhattam pontosan, hogy éppen hol járok a mezőnyben. Elkezdtük felfelé az emelkedőt, pár másodperc múlva megint jár a pontőrök kereplője, áhh szóval nincsenek messze a többiek. Artur viszi a sort, jó tempót megy, de nem maradok le nagyon. Ő botokkal megy, az enyéim még Gabóéknál várják, hogy a Prédikálószékhez érjek, addig úgy döntöttem nem használom őket, nem segítenénk sokat.  A Sikáros-rét most is csodálatos, kinyílt a tér és csak a magas fű és a finom pára verte vissza a fejlámpánk fényét. Fel a Dobogóra a középső meredek részen gyalogolunk, de egyébként szépen megfutjuk az emelkedőt, már nem beszélgetünk, láthatóan Artur is szeretné leszakítani az üldözőinket. Dobogó előtt oldalra állok picit a dolgom végezni, de a pontra majdnem teljesen ledolgozom az összeszedett hátrányt. Kicsit már bánt, hogy nem foglalkoztam a betét-versennyel, érdemes lett volna megnyomni azért a fejlámpáért az utolsó 1-2 kilométert, így is csak 16 másodperccel maradtam le a róla. Az a helyzet, hogy teljesen kiment a fejemből, hogy ez az a szakasz. Majd jövőre…

rajt.jpg

A rajt

Dobogókőnél (20.2 km, 2:07) már 7 perccel vagyok gyorsabb, mint tavaly. Nem ijeszt meg a dolog, mert tavaly tényleg nagyon óvatosan kezdtünk Gézával, és úgy érzem, hogy ez tényleg az én tempóm, nem lesz gond belőle később. A csúcs előtt a fejemre öntöm a maradék vizemet, megiszom az izót, megeszem a harmadik gélemet. Gyors kulacs csere, innen már csak egy literrel megyek tovább (1,5-el rajtoltam a meleg miatt) iszok egy korty kólát és Artur előtt indulok ki a pontról. Most először vezetem a versenyt, de nem sokáig, mert inkább bevárom őt, jó volt együtt haladni eddig is, biztonságot adott mindkettőnknek. Lefelé váltva vezetünk, hol ő hol én állok picit az élre, a saras részeken pl. láthatóan magabiztosabb: „a little Lemkowyna, right?” Imádom ezt a szakaszt, talán ezt élvezem egész nap a legjobban, a láb, a szív, a tüdő, a kar, minden összhangban, és közben olyan érzésed van, hogy figyelned sem kell, mert ez az egész olyan természetes, belülről jön. Itt talán jobb is lett volna egyedül. A technikás köves lejtőn is szépen lementünk, semmi extra, nem ezen a 300 méteren dől el a verseny, de egy rossz mozdulat és simán elmehet rajta. Szerencsére a kövek itt is teljesen szárazak voltak, bezzeg amikor Fruzsival bejártuk ezt a részt pár hete, akkor az esőben össze-vissza csúszkáltunk a Hokában. Klastrompusztára lefelé már újra beszélgetős lett a tempó, ki merre járt már idén, milyen időt gondolok menni, mi vár ránk a következő órában…Klastrompuszta (29.3 km, 3:00) után irány a Pilis-nyereg, közben mintha már nem lenne olyan fekete odafenn, enyhül a sötétség a fák koronája között. Élveztem az emelkedőt, klassz tempót találtunk, ami láthatóan mindkettőnknek megfelelt. Lefelé egy vaddisznókondát zavartunk fel pihenéséből, pár méterrel tőlünk szaladtak szét nagy röfögéssel, lehet, hogy ez még a pulzusgörbémen is látszik valahol. Úgy egy kilométerre a ponttól a meredek oldalazós lépcsős részen merült le a fejlámpám, ezért a Szentlélekig a mobilommal világítottam úgy-ahogy magam elé, emiatt Artur kis előnnyel érkezett meg erre a pontra is.

20190617_155718.jpg

Szőke Dorka képe, azt hiszem Dobogókőnél

Pilisszentléleknél (35.7 km, 3:42) gyorsan kicserélem a lámpában az aksit, kulacscsere és mentem is Artur után.  Az előnyünk közben 5 percre nőtt Krisztián előtt, és bő 10 percre a tavalyi mentemhez képest. Eddig oké minden. A faluba levezető benőtt ösvény alaposan meglepi Arturt, ott-ott Artur, ott megy az ösvény, na várjál megyek elől. A faluból aztán újra erős tempóval kezdjük meg az emelkedőt. Megszólalnak a madarak is, de nem egy vagy kettő. A Pilis összes madara ad nekünk ma kórust és én csak vigyorgok, és miért ne tenném. Susog a lábunk alatt a fű, finom szél jár át a kolostorrom lyukas falai között, én pedig itt lehetek, itt futhatok, már látni körben a hegyeket, a fejlámpám pedig egyre kisebb körben világítja már csak az utat ahogy világosodik. A tökéletes pillanatot Artur töri meg végül. Elbizonytalanodik a mozgása, majd megáll, és görcsös mozdulatokkal hányni kezd, többször egymás után. Térdeire támaszkodva fúj egy párat, aztán kicsit bizonytalan tekintettel ugyan, de fut tovább, mintha mi sem történt volna. „You’re a fuckin tough guy Arthur” mondom, kicsit vacakol a gyomra, mondja ő. Megnyugtatom, hogy a következő ponton leves is lesz, biztatom, hogy ki ne hagyja, jót fog tenni a meleg sós folyadék a gyomrának. A Hirsch-oromról lefelé egy oldalazós részen meg is csúszik, kicsit meghúzódhatott, mert ülve marad és a combját masszírozza. „Mennyire vészes?” Nem gáz, menjél csak tovább, jövök mindjárt. Addig azért nem indultam el, még fel nem állt, de kínosan lassan jött egy darabig, olyan lassan, hogy úgy nem is lehet normálisan menni azon a lejtőn, úgyhogy pár percre megint egyedül maradtam az élen. Az össze vissza szalagozott részen nagyon jól jön, hogy fent hagytam a fenixet a fejemen. Maxra vettem a fényerőt és úgy pásztáztam a fákat a következő szalag után, ami így fáklyaként világított ki az egyre zöldebb erdőből. Nem volt vészes, de azért vártam már a normális utat.

Pár perc múlva a lejtmenetben ismét csatlakozott Artur, nyomtam bele két sótabit, és együtt értük el a Pilismaróti pontot (44,7 km, 4:44) Az első két ponton még a szüleim segítettek, de innentől csak Fruzsinával foglalkoztak, és a tesóval ekkora már túl nagy lett a különbség, hogy mindkettőnket segíteni tudják. Gabó és Gyurkó Peti vesz a ponton a szárnyai alá, ahol Nagy Tündi és a többi Coffeerun-os adja a crew-t. Megkapom a levest, kulacscsere, közben Peti ellenőrzi a NavCenteres srácoktól kapott jeladómat. (Köszi Bálint!) A levest ülve eszem meg, oda is szólok közben Tündiéknek, hogy mindenképpen adjanak Arturnak levest ha kér ha nem, mert az előbb hányt és biztos jót tenne neki. Szerintem nem voltunk két percnél többet a ponton, amikor finoman ösztökélni kezdtem Arturt, hogy menjünk tovább, eleget wellnesseztünk. A rövid oda-vissza szakasz végén bekukucskáltam az erdőből kivezető úton, jönnek-e a többiek, de nem láttam senkit. Akkor legalább 5 perc az előny (10 volt), ez azért megnyugtatott. Már az emelkedő elején éreztem, hogy nem lesz jó a tempó. Tavalyi is itt váltam el a Gézától (Oszaczki Gézától, ha valakinek nem lenne egyértelmű J ) most Artur marad el lassan, ahogy felvettem a tervezett tempót, elértem a zónámat és próbáltam megtalálni azt a ritmust, ami olyan klasszul átvitt az éjszakai szakaszon. Elég hamar eltűnt Artur mögülem, de próbáltam nem nagy jelentőséget tulajdonítani annak, hogy éppen most én vezetek, hátra van még majdnem 60 km...Olyan jól megnyugtattam magam, hogy elnéztem a balra letérést a Szakó-hegy felé, ami azért baj mert a nyeregponttól egy gyors, jól futható lejtőn maradtam. Az órám csak nagyon későn jelzett, mert a két út sokáig párhuzamosan halad (csak az enyém lefelé, ugye…) ezért úgy +50m szinttel és a Strava flyby szerint 3-4 percet eldobva tértem csak vissza a pályára. Nem tudtam, hogy közben elment-e már itt Artur, de nem is nagyon érdekelt, inkább próbáltam jobban a jelzésekre koncentrálni. Közben megjött a Szentlászlós mezőny, aminek kifejezetten örültem. Jó volt megint mezőnyben menni, jó volt, hogy nem kellett az útvonalra koncentrálni, jó hogy megint megtaláltam azt a ritmust, ami az eltévedésnél elhagyott egy időre.

pmarot_arturral.jpg

Pilismaróton Arturral

Dömösre (54 km, 5:53) jó erőben és kedvben érkeztem 20 perccel a tavalyi időmön belül. Itt tűnt először reálisnak egy 12:30-on vagy akár egy 12:20-on belüli idő, bár tavaly tényleg nagyon jól mentem a végén... Megint gyors kulacscsere, megkaptam a botokat és a sótabit, Gyurkó Peti mondott pár biztató szót. Kérdeztem őket Artur volt-e már itt, te vezetsz – jött a válasz (itt már 11 perccel, bár akkor ezt még nem tudtam). Gabi kérdezte, hogy enyém-e még ez a tempó, szerintem igen, de meglátjuk, majd visszaveszek, ha úgy adódik. Szeretem, ahogy ezt a dolgot Gabival csináljuk. Az edzéseimet szigorú keretek között tartja, de a versenyeken megadja azt a szabadságot, ami nekem nagyon kell a jó versenyzéshez. Instruál persze, meg átbeszéljük, hogy hogy gondolom én és ő ezt az egészet, de marad mozgásterem a verseny alatt. És ez jó. Már a botokkal kezdem meg a Prédit, „Ezt hogy is kell használni?” kérdezem viccesnek szánva és elég szerencsétlen mozdulatokkal indulok neki az első nagyon meredek lépéseknek. Később több hasznát veszed majd, mondja Peti mosolyogva. Eszembe jut, hogy húzott el tavaly előlem ezen a szakaszon. Legutóbb itt csináltam egy teljes rendszer ellenőrzést, úgyhogy végiggondoltam most is a helyzetem. A gyomrom oké, a gélek csúsznak, az izót hatékonyan használja fel a testem. A keringés, a tüdőm rendben, bár a meleg csak majd ezután jön, ami biztosan felborítja majd a szokásos pulzusomat. A tudatom friss, a lépéseim irányítottak, koncentráltak. A botozást kicsit nehezen bírja a vállam, de ez legyen a legnagyobb bajom. Viszont pár perc után picit görcsölni kezd a vádlim. Hoppá ehhez még nagyon korán van. Vadul nyomom az izót, beveszek két Hammer sótabit is, bár nem hiszem, hogy elektrolit hiány miatt görcsölök, és folyadékot is úgy hiszem eleget ittam eddig. Akkor viszont a tempó lehetett túl erős. Nos ha az is volt már mindegy, óvatosabb tempót fogok és próbálok rövidebb, takarékosabb lépésekre váltani. Utolérem a földim, Armint a Szentlászlóról, már messziről megismerem hosszú karjairól és a fejpántjáról. Váltunk pár szót és előzök, még visszakiáltok, hogy Antal Csabiról kérdezzem. Valahol messze előttem lehet, mondja ő. A Vadálló köveken picit váratlanul ér a meleg. Basszus, alig múlt hat, mi lesz itt három-négy óra múlva. Elbotladozok Váradi Csilla mellett, majdnem visszaelőz, mert meg kell állnom picit a vádlijaimat nyújtani. Alig várom már a könnyebb részt, hogy picit tehermentesíteni tudjam a vádlikat, a Prédi előtt a futható részen is gyalogolok, csak a végén futok pár lépést, mert már nem bírom hallgatni Nedybali, Horváth Ági meg Csuth Tomi kiabálását, hogy „Futóóóóóverseeeeeny”. Fent fújok egyet, elteszem a botokat és óvatosan elkezdem a lejtmenetet Lepencére. Lehettem volna óvatosabb is, mert az első adandó alkalommal akkorát rúgok egy kőbe, hogy majd kifolyik a szemem. Fasza cipő ez a Speedgoat, de azzal nem vádolható, hogy a lábujjakat komoly védelemmel látná el az orrész. Ez a lábujjam fájni fog a célig, hol jobban, hol kevésbé, bár a hőség megérkezése után már kisebb bajom is nagyobb volt a fájós lábujjaimnál. Az aszfaltig klasszul ment a lejtő, én szeretek meg tudok is futni ezeken a dózereken, legalább elengedhetem a hosszú lábaim. Nem vagyok egy terepfutó alkat, magasság izomzat, stb...de erre azt hiszem eléggé alkalmas vagyok még az ilyen hosszú távokon is. A csalános tüskés részt én nagyon élveztem, lekötött, hogy mikor hová lépjek, hogy ne lógjon be a csalán vége a nadrágomba.

domos.jpg

Fel a Prédire már botokkal indultam

Lepencére (63.9 km, 07.02) már csak 6 perc előnnyel érkeztem, a nyomomban a feltámadni látszó Artur, és Madarász Feri is csak 9 percre volt már akkor. A ponton a többiek nem mondtak erről egy szót sem, de én a pontról felfelé a nyomasztóan lassú első pár km-en elővettem a telefont és megnéztem, hát nem dobódtam fel tőle. Azóta megfogadtam, hogy ilyennel többet nem stresszelem magam, meg akármennyire is emelkedőn néztem rá, mégiscsak időt vitt el ez is. A tempóm a tavalyihoz képest már nem javult tovább, maradt a 20 perc előny. A ponton rengeteg ember várt, Speró is ott volt és ide anyuék is újra ki tudtak jönni, végül nem adtam le a botokat, jól jönnek majd ameddig felmászok a Spartacus ösvényhez. Ettem egy szalámis kenyeret és itt kértem először vizet a fejemre és a shieldet is baseball sapkára cseréltem. A gondjaim itt kezdődtek, ez már abból is látszott, hogy a pontról rossz irányba indultam ki, mentem volna tovább a Duna-part felé, úgy kellett rám szólni, hogy hééé ott jobbra fel! A Spartacus ösvényig tartó emelkedőt kifejezetten nem szeretem. Ne kérdezzétek miért, közepes dőlésszögű lélekgyilkos szekérút, papíron feküdnie kellene nekem. A pulzus messze a zónától, a lábaimban nyoma sincs a frissességnek, de legalább a gyomrom továbbra is oké. A meleg volt már itt is a ludas, csak akkor még ezt nem éreztem annyira. A sík részhez érve elkezdtem végre a Sparit, hát ez nagyon kellett, olyan szépen adja a futást az a rész, a végére egész feltámadtam. Valahol a közepén Áron fotózott, „Basszus Tamás, nagyon jól mész” mondta (vagy valami ilyesmi), úgy éreztem örül neki, hogy engem lát az élen, és ez marha jól esett. Az erdőből kiérve viszont elkezdődött, amitől egész éjszaka tartottunk, megjött a hőség, pedig még reggel 8 sem volt! A falu határában lévő kútnál majdnem megálltam mosdani, de már olyan közel volt a pont, hogy nem vitt rá a lélek. Izzott a levegő az utcán. A szentlászlói emberek közönnyel vegyes hitetlenkedéssel nézték a házaik között csoszogó botladozó elnyűtt futókat, akik mintha nem is ugyanazt a sportot űznék, mint a hajnal fél öt körül ugyanitt lendületesen elrobogó Veriga vagy Sárdi Tomi.

img-d8e498df3213e102ed9035ec0fe442f9-v.jpg

Jó társaságba keveredtem, igaz?

Pilisszentlászlón (72.8 km, 8:03) Jöhet a PARADICSOMLEVES, ami most is nagyon jól esett. A gyomrom azért már nem volt az igazi, kellett a ropi, de a Heedből mára elég volt, inkább megvártam még bekevernek egy GU Roctane-t. Közben Antal Csabit veszem észre a ponton, de ők már indulnak is tovább. Én viszont nehezen veszem rá magam, hogy felálljak, lehet, hogy mégis túlvállaltam magam az elején? A tavalyi tempómat innentől már nem tudom tartani, egy újabb perc olvadt el az előnyből, és már csak 8 percre volt Madarász Feri is. Artur viszont megint visszaesett, de nem szabad még leírni, ha futni tud, gyorsabb bármelyikünknél. Végre kikecmergek a pontról és elkezdem az Apátkúti-völgyet. Az árnyékban hamar magamhoz térek, újra élvezni kezdem a futást. Ez lesz az egyetlen szakasz, ahol én voltam a leggyorsabb. Az egyetlen a 16-ból. Más kérdés, hogy a három leggyorsabban 13x benne voltam és csak a végén mentem vállalhatatlan tempót. Szóval Apátkúti. Utolértem Csabit aki Kremlicza Levivel szépen haladt a Szentlászlón, pár szót váltottunk csak, aztán mentem is tovább a völgyben Visegrád felé. A patakátkelésekkel nem volt semmi gond, a sapkámat is vizeztem ahol csak lehetett. A Visegrád előtti utolsó emelkedő és a levezető betonteknő sem esett rosszul, kezdtem picit magamra találni és végül sikerült behozni a szakaszt a tavalyi időmmel.

20190617_155630.jpg

Szentlászlón nem túl jó bőrben

 

apatkut.jpg

Az Apátkúti-völgyben kicsit magamra találtam

Visegrádon (81,4 km, 8:55) a Suhanjos ponton már igazán érezni lehetett, hogy mi vár ránk a verseny végéig, keményen tűzött a nap, nagyon jól esett a fejemre az öntés. Kérdeztem a jeget, de még nem volt, nem gáz mondtam egy vállrándítással. 12-13 gél ment már el, egyre kisebb kedvvel eszegettem őket, inkább az izóra próbáltam már alapozni. Gyurkó Peti vállalata, hogy felteker Pap-rétre és ott vár majd, segít ha kell és felvisz pár gélt is ha mégsem lenne elég, ami még nálam volt. A fellegvárhoz szépen felgyalogoltam, kezemben már újra a karbon Gipronok és alig vártam a kutat a parkolóban. Tavaly várnom kellett, mert turisták hada lepte el a kutat. Idén a kánikulában szinte kihalt volt a placc, a kút körül egy lélek sem volt. A mosdás és kulacstöltés után (megint 1,5 liter volt innentől a málhában) hál istennek nem az aszfalton vezetett tovább az út a Nagy-Villámhoz, hanem egy vaslépcső után egy finoman emelkedő ösvényen folytatódott, és ami a lényeg, legalább árnyékban. A Nagy-Villámnál nekünk nem kellett csippantani, a rétnél pedig pont picit felhős volt az ég, úgyhogy egész jó kedvvel kezdtem meg a hullámzást a Pap-rét felé. A meleg megrágott már rendesen, volt néhány rész, ahol emlékszem, hogy tavaly lazán felfutottam, most meg bele bele gyalogoltam, de arra gondoltam, a többieknek sem lesz ez könnyebb. Borjúfőhöz (87 km, 9:43) egész lendületesen felmásztam, vagyis belülről így éreztem, remélem senki nem filmezte le, mert szeretnék ebben a hitben is maradni J.  Az út innentől Pap-rétig nagy kedvencem, változatos, gyors, néhol szép kilátással, csak a meleg lett volna kicsit kevésbé bántó. Láttam, hogy a folyadék elég lesz a pontig, ez jó, mert ettől tartottam picit, no lám milyen fontos volt a Fellegvárnál feltölteni a kulacsokat. Elmegyek Csipi mellett („Elbasztaaaad Csipi”) és Athos mellett, erre egyáltalán nem emlékszem, ami azért elég durva.

borjufo.jpg

Borjúfő. Észre sem vettem, hogy ilyen szép a kilátás. 

Pap-rétnél (92.1 km, 10:16) már vár Gyurkó Peti a crewban pedig Zsotyek veszi kézbe az ügyeimet, feltöltjük mindhárom kulacsomat, kapok a fejemre bőven hideg vizet, a sapkám alá pedig egy strucctojásnyi jégdarabot. Peti ideadja a géljeimet, konkrétan a számba adja a sótabit, hogy el ne felejtsem, kis kóla, kis sós és ki is viharzottam a pontról (viharzottam, haha :D) Az elágazásig még viszonylag simán visszamásztam, de utána éreztem, hogy nem lesz ez így jó, ki kellett állnom pár percre, mert a gyomrom most elégelte meg a rohadt sok cukros szart, amivel egész nap sokkoltam. A rövid kitérő után a napnak kitett részeken már hiába próbáltam megfutni az emelkedőket, úgy elszállt azonnal a pulzusom, hogy inkább kompromisszumot kötöttem magammal. Az emelkedőkön már nem erőltetem a tempót a tűző napon, de cserébe a lejtmenetekben maximális elánnal, akár picit kockáztatva is haladok majd. Így is lett. A Hétvályúshoz (97.4 km, 11:01) levezető kanyargós lejtőt szerintem kb. úgy futottam meg, mint tavaly, 15 fokkal hűvösebb időben, és a forráshoz felvezető emelkedő sem lett annyira tragikus. A csippantás előtt még lementem a forráshoz, ahol szerintem egy, de lehet, hogy két percet is eltöltöttem. Éreztem, hogy muszáj magam lehűteni, mert a hősokk határán mozogtam már, és a vizem is fogytán volt. Két kulacsot is teljesen teletöltöttem és a fejemet hosszú másodpercekre a hűs forrásvíz alá tettem. Mennyei volt. Teljesen felfrissülve kezdtem el lassú botozásomat a Vörös-kőre, ami így nem is volt annyira vészes, picit meg is lepett, hogy milyen hamar felértem. Már a lejtmenet első lépésinél éreztem a korábban lezúzott lábujjamat, meg valahogy túlságosan mozgott a cipőben a lábam, lefelé a megszokottnál jobban nyomta az eddigre már amúgy is érzékenyre gyulladt lábujjakat. De mit volt mit tenni, menni kellett, jól ismerem ezt a lejtőt, meg is futottam becsülettel. A vége felé értem utol Nellit, aki panaszkodott, hogy a lábai nem az igaziak és ezért nem megy már úgy a lejtőzés, ahogy szokott. Együtt kezdtük meg a visszafordítónál az elnyújtott emelkedőt a Nyerges felé. Tavaly erre a szakaszra voltam a legbüszkébb. A fordító után kérlelhetetlen makacssággal kezdtem viszonylag tempósan futni és a lendületet csak a Nyerges törte meg, de az se olyan nagyon. Most mintha kemencébe dugtuk volna a fejünket, úgy vágott belénk a hőség, a futás reménytelen és értelmetlen lett volna, csak itt-ott kocogtam bele az útba, de csak ha már vállalhatatlanul sík volt. A rét után még futottam pár métert aztán jött a mászás a Nyerges-tetőre. Tavaly itt értem utol a harmadikat, most engem értek itt utol – mégpedig a Visegrád élmezőnye. Csigalassúsággal küzdöttem fel magam a csúcs felé, amikor megjött Beda Szabi, mint a gyorsvonat, a nyomában Szőlős Andrással és Török Andrissal. Andrisnak nagyon megörültem, kérdeztem mindene van-e, mondta, hogy elfogyott a vize, várj nekem még van egy korty, úgyhogy a kezébe nyomtam a kulacsomat, neki jobban kellett az akkor, hiszen ő FUTOTT, nekem meg már úgyis csak egy kis poroszkálás van hátra pontig. Az a pár kilométer végül mégis nagyon hosszúnak tűnt. Tavaly dübörgött bennem az adrenalin, most csak azt akartam, hogy vége legyen már ennek a szarságnak, nem izgatott, hogy hányadik vagyok, hogy mennyi munka volt ebben az egészben. Csak egy kis vizet meg árnyékot akartam, éreztem, ahogy az utolsó csepp vizet is kiszívja belőlem a lángoló nap. Az aszfalt előtt ért utol az ifjú Pakányi Péter, kérdezte messze van-e még a pont, max 1km, nyugtatom meg. Azon a fránya aszfaltos emelkedőn viszont utolérem, mert hiába vagyok szarul, olyan szomjas vagyok, hogy az utolsó kalóriákat is a futásra fordítom, csak hogy végre ott legyek és ihassak. Ő sincs túl jó kedvben, biztatom, hogy majd a ponton erőre kapunk.

dsc_1219_1.JPG

Hősokk a Skanzennél

Így érkeztem meg a Skanzeni ponthoz, (105,4 km, 12:17), perce pontosan akkor, mint tavaly. Azonnal rávetem magam a hideg kólára, Tóth Évi önti a fejemre a hideg vizet (emlékszem két éve itt ért valahol utol a versenyen, a Skanzen után), nem egy, hanem két kancsóval is, én meg csak állok ott zavartan, csak rázom a fejemet és meg kell kapaszkodnom az asztalban, hogy ne essek el. Nem tudok futni, én nem tudok futni, csak ezt hajtogattam. Belém nyomtak egy gélt, állítólag mentás csokis amit annyira utálok, de fel sem tűnt, nyilván, akármit meg lehetett volna etetni velem akkor. Na indulás, noszogatnak a ponton, biztat Gyurkó Peti is, meg mindenki, én meg nagy nehezen kisétálok a buszfordulóból. Pár lépést futok a főúton, de nem megy ez most, jön mindjárt egy földút, talán ott lesz egy kis árnyék. Nagyon lassan kocogni kezdek végre, kimászok az úthoz a gazos domboldalon, ahol kezdődik a lejmenet egész a célig. Csak másodpercekre megy a futás, akkor is lassan, egyszerűen képtelen vagyok a célra meg a győzelemre gondolni. Gyalogoltam akkor is, amikor újra utolér Pakányi Peti, aki már egész máshogy mozog, mint a pont előtt. Úgy megy, ahogy egy Visegrád Trail ötödiknek illik. Nyomoromat látva nem elégedett meg egy szimpla hajrával, lelassított hozzám és elkezdett hergelni, hogy nehogy már gyalogoljak, na gyerünk, fussunk együtt. Nem is próbáltam meg ellenkezni, annyira magával ragadott az a hév, ahogy megpróbált felrázni. Gyerünk már, gyerünk, szinte kiabálta, mint amikor a boxedző hergeli a félholtra vert tanítványát a 11. menet végén a szünetben.  Fantasztikus volt! Egy kútnál még gyorsan hűtöttünk egyet, közben Gyurkó Peti is megjött, hogy megnézze élek-e még. Mivel látta, hogy igen, így megnyugodva tekert tovább. Nem mondom, hogy süvítettem a Bükkös partján, de itt már legalább futómozgást produkáltam megint. A Patakparti csippantás után elém állt a felvezető bringás srác, akinek mondtam, hogy nem kell rohanni, én itt már nem fogok száguldozni. A híd előtt aztán megjött szemből a Gabi, aki még mondott pár motiváló szót én pedig ráfordultam az utolsó pár száz méterre. Az utcák tele emberrel, pacsira nyújtják a kezüket a gyerekek, előttem a felvezető bringa és a távolból hallom, ahogy a hangosbemondóban mondják, hogy érkezem. Pont, mint tavaly. Egy nagy különbség volt azért, ott várt keresztben kihúzva a szalag. Engem.

ultra_trail_hungary_2019_2.jpg

A CÉLBAN

Az egész nap olyan lassú volt. Néha hosszú percekig semmi különös nem történt. Csak futottam, lélegeztem, a szememmel a következő lépés helyét keresve. Ha jó volt az út, akkor még azt sem. A célban aztán minden megváltozik, minden egyszerre történik. Az érem, az ellenőrzés, apuék, jönnek a gratulációk, meglátom a testvéremet, Fruzsit is, akinek annyira örülök, pedig tudom, hogy történt valami a versenyével, különben még kint lenne a pályán. Örülök. De néhány dolgot sajnálok azért. Sajnálom Krisztián sérülését (mi lett volna, ha nem hátráltatja az utolsó heteit), és sajnálom az enyémet is, mert mégiscsak kiesett az a nagyon fontos március/április. Sajnálom, hogy Speró csak kívülről figyelhetett minket, és hogy végül nem az döntött Artur és én közöttem, hogy ki milyen erős (ha az dönt, akkor csakis ő lehetett volna az első). A legjobban pedig a végét sajnálom, mert az utolsó 6 km nem volt méltó egy ilyen nagy verseny győzteséhez, és azokhoz a futókhoz sem, akik előttem a dobogó legfelső fokára állhattak az UTH-n. De boldog vagyok, hogy ezt az emlékezetes versenyt mégis együtt, ennyi baráttal élhettem át. Mert ez volt az az UTH, amikor a sártól paráztunk és helyette megkaptuk az év legmelegebb napját, amikor már a rajtban dőlt rólunk a víz, amikor Csanya jeget hozatott, amikor 6 percen belül jött be az első három lány, amikor a Büki Ádám 30-tól szendvicset majszolva túrázgatott, amikor Beda Szabi felfutott a Nyergesre, amikor a Veriga 3.45-ben ment a végén, és amikor BelusTomi nyerte az UTH-t.

ultra_trail_hungary_2019_4.jpg 

Következik: UltraDolomites, TDS, Vadlán Utra Terep

Szólj hozzá