2020. jan 31.

Egy korrekt hét margójára

írta: b.fruzsi
Egy korrekt hét margójára

A múlt hetem nem tervezetten ugyan, de a sorozatterhelésről szólt. Az együttműködésem Gabival, az edzőmmel úgy működik, hogy megküldi a tervet, ami optimális esetben kivitelezésre vár, de a gyakorlatban sokszor ez nehezen megvalósítható úgy, ahogyan ezt közösen elképzeljük. Gabi szintén családanya, így tökéletesen megérti, hogy milyen extra erőfeszítésekkel jár a több fronton történő örökös megfelelés. A gyerekek megszületését követően tudatosan kezdtem el azon dolgozni, hogy a rajtam uralkodó maximalizmusomból engedni tudjak, valamikor megy, valamikor kevésbé. Azokban az időszakokban, amikor elhatalmasodik bennem a belső késztetés, hogy „márpedig a kiírt edzést, ha törik, ha szakad, végre kell hajtani”, ilyenkor sokszor azon kapom magam, hogy észrevétlenül potenciális stressz faktorrá válik a szeretett hobbim, és egyre csak hajszolom magam, hogy valahogy belezsúfoljam, beleszuszakoljam az egyébként is rendkívül pörgős mindennapokba. Na ez baj! Ilyenkor jönnek ugyanis a sérülések/betegségek, amikor elveszítjük azt a képességünket, hogy a testünk apró jelzéseiből olvasni tudjunk, ezt saját tapasztalatból mondom. A múlt héten az egyik edzésen például 25 km helyett inkább 3-mal kevesebbet mentem, pusztán azért, hogy az edzést követően még beleférjen egy minimum 15 perces nyújtás, a lábaim szinte sikítottak utána. Szóval a terv csak egy jó kiindulópont, muszáj mellette megtanulni kellően rugalmasnak maradni.

A hetemet egy előző hétről átcsúszott edzéssel kezdtem, némi munkaidő-kedvezmény igénybevételével a napsütötte Normafán sütkéreztem az éppen picit megolvadt hóban. 11 km után még várt rám 15 repülő (pihenő a visszakocogás), majd némi levezetéssel összesen 15 km került bele a kalapba. Mindezt mosolyogva, a lelkemben hálával, hogy a délutánomat a hobbimnak szentelhettem. Kedden csak este tudtam hozzáfogni a rám váró feladatnak: 12 km, benne 10 ismétlés dombra sprint, melynek során meg volt határozva, hogy mi az a maximális pulzus, amit ildomos lenne elérnem. Este 8 környékén normál esetben már hulla fáradt vagyok, ennek megfelelően volt nyögve-nyelős az egész edzés. A dombra felfutásoknál meg minimum úgy szenvedtem, mintha legalább is valaki nézne. Hörögni is csak azért nem hörögtem, mert a szülésfelkészítésről anno rémlik, hogy azzal csak az energiámat pazarlom, előre nem visz mindenesetre. És hirtelen matematikai analfabétává válok, aki 10-ig se tud elszámolni: rémesen össze tudok zavarodni, hogy akkor most hányadiknál is tartok. Persze magamban egyből a több felé húzok, nem is három az a négy, de egyből jön utána az önmarcangolás és inkább a végén a biztonság kedvéért rátolok még egyet, hogy tutira meglegyen a kívánt mennyiség. A maximális pulzusom nagyjából 5-6 ütéssel alatta maradt a kívántnak, pedig úgy éreztem a felfutások közben, hogy hajtok és nagyon akartam is, de valahogy mégsem vittek eléggé azok a fránya lábak.

Hétvégén kivételes elfoglaltságom akadt – a kollégáimmal csapatot építettünk a Mátrában –, így a hosszúmat szerdán toltam le. Néha még szűk 10 éves futómúlt mellett is tud az ember úgy viselkedni, mint holmi „amatőr” (értsd jól :-)): a belvárosban olyan szép napsütéses idő volt, így minimál ruhában, aszfaltos cipőben, szinte üres zsákkal indultam útnak az eredetileg 25 km-esre tervezett körömnek. Annyira ki volt centizve megint az edzésre fordítható időm, hogy végül ezúttal az aszfaltra voksoltam, ez indokolta a cipőválasztást is. Ehhez képest, ahogy futottam fel Normafára realizáltam, hogy ezt bizony rendesen megszívtam, fenn ugyanis koripálya volt, köd, no meg metsző szél, így bár szedtem volna a lábaimat, hogy kevésbé fázzak, nem tudtam nagyon haladni sem. Ha a pulzusom megugrott, az a halálfélelemnek volt maximum köszönhető, az attól való félsznek, hogy menten perecelek. Mondanom sem kell, hogy még az izolációs fólia is hiányzott a zsákomból (azóta már pótoltam a hiányt). A csütörtöki nagyon lazulós regeneráló futást (8 km) követően péntek reggel a Margitszigeten munka előtt még lenyomtam egy 14 km-t, benne 5 km szolid lendülettel. Hiába a hét közbeni sok henger és nyújtás, valahogy mégis beálltnak éreztem a lábaimat, így 7 km-en keresztül hezitáltam, hogy vajon megcsináljam-e egyáltalán ezt az ötös lendületest. De végül olyan csapnivaló tempóval futottam, hogy belső késztetést éreztem, hogy javítsak valahogy mégis az átlagon, ezért csak rábeszéltem magamat erre a komfortzónán kívüli pár kilométerre.

A hétvégém kirándulással, borozással, csocsózással és nagy beszélgetésekkel telt. Hasizomra így csak maximum nevetéssel gyúrtam, de jól esett kicsit kikapcsolódni és egyáltalán nem edzeni. Noha kacérkodtam még egy vasárnapi esti másfél órás kocogással, de hazatérvén a család egyből rám cuppant, így nem is tudtam – és nem is akartam – volna megtenni, hogy magukra hagyom őket ismét. A múlt hetet egy korrekt 71 km-rel zártam (benne 1433 méter pozitív szintkülönbséggel), sok-sok nyújtással és sok-sok hengerrel.

83385782_172180127383576_1730511463941931008_n.jpg

Kivételesen nem futóruhás

A bejegyzést pedig az itthoni internetünk átmeneti hiánya miatt nem tettem ki, noha pár nappal ezelőtt már megszületett. Vannak még hibák a gépezetben, ugyanis egy októberi számla valahol elsikkadt. :-)

Folyt. köv, Fruska

Szólj hozzá