Nagy – Szénás kör beszámoló

Tomival sokat beszélgettünk arról, hogy miért is jó egy instant kör teljesítése. Bevallom őszintén, nekem teljesen új volt ez a műfaj, noha sokan közületek rendszeresen járnak ezekre az előre kreált útvonalakra, én eddig elkerültem őket. Újabban versenyekre sem nagyon jártam (a COVID-19 miatt mostanában nem is voltak) és fogalmam sem volt, hogy mi a pláne egy ilyen kör teljesítésében, illetve helyesebben fogalmazva milyen motivációt adhat ez nekem? Tomi áprilisban és májusban lázasan készült a Nagy Szénás körre (75 km, 2175 m pozitív szintkülönbséggel), több részletben bejárva az útvonalat, nekem is sokat mesélve a terveiről. Alaposan be is vont ezekbe, mivel végül én voltam a csapat egyik tagja, aki kísérte őt május 21-én, ahol a 40. szülinapját ünnepelve egy pályacsúccsal ajándékozta meg magát. Nagyon inspiráló volt vele együtt átélni ezt az élményt, főleg az a pillanat égett bele az agyamba, amikor Pincefalu határában a teleobjektívet szorongatva vártam, hogy lefotózhassam és ő, ahogy tovarobogott, olyan hihetetlen elszántsággal a tekintetében mondta, hogy akkor most bejön 7 óra alá (be is jött). Már korábban beszéltünk arról, hogy esetleg én is végigmennék ezen a körön: a versenyek java része elmaradt és kellett egy hosszú „edzés”, mintegy az első félév lezárásaként, egy megmérettetés, ami elég motiváló ahhoz, hogy egy közel maximális teljesítményt adjak le. Mivel ritkán tudunk egymással minőségi időt tölteni, kapcsolatunk javarészt a rendszeres telefonbeszélgetésekben merül ki mostanában, ezért Tomi kitalálta, hogy szívesen kocog velem. Mivel nyári kánikulával számoltunk, ezért nem volt kérdés, hogy szükségünk lesz segítőkre: Apa és Anya már korábban számtalan ultrán segédkeztek nekünk, többször voltak már az UTH-n, Piros 85-ön, sőt magas hegyi terepen is bizonyítottak Tomi két TDS teljesítése során, ezért nem volt kérdés, hogy őket is bevonjuk ebbe a tervbe. Az instant körök egyik előnye az, hogy akkor mész, amikor az számodra a legoptimálisabb. Nos, mi négyünk naptárát egyeztetve ráböktünk az egyetlen alkalmas napra, június 20-ára. Eleinte úgy terveztük, hogy délután indulunk útnak, hogy minél kevesebbet fussunk a kánikulában, de végül olyan enyhe időt fogtunk ki, hogy mégis a délelőtti rajtra voksoltunk. Így mindenki az otthoni, megszokott ágyában aludt, Tomiék kényelmesen felértek Nyíregyházáról, nekem is bőven akadt időm odaérni a megbeszélt időpontra Solymárra.

Belus team a rajt előtt

Az égiek kegyesek voltak hozzánk: egész héten záporok – zivatarok áztatták a terepet, a kitűzött időpont előtti két napban már nem sok csapadék esett, cserébe bejött egy hideg front, a viharos szél pedig rásegített a terep szárítására. Aznapra nem is jósoltak 23-24 foknál többet, a zápornak is csak kevés esélye volt az időkép alapján. Csodálatosan borús, már-már „belga” égbolt borult ránk, a napnak pedig hírét sem láttuk. Meg is állapítottuk, hogy eddig jó.

Gyorstalpaló arról hogy kell QR kódot olvasni 

Perl Gergő, a szénás kör házigazdájaként kedvesen üdvözölt minket, percekig csak sztorizgattunk, majd egy gyors, ámde mégis alapos bemelegítés után neki is iramodtunk.

Boldogan kilőttünk

Az edzőmtől Gabitól nagyon alacsony maximum pulzust kaptam, bevallom őszintén, meg is voltam egy kicsit illetődve ettől, így az első 20 km-en nagyon vissza kellett fogni a gyeplőt, közben néha elnyomtam magamban a kétséget, hogy vajon ez az én napom lesz-e. Ne értsétek félre, tudtam, hogy tudnom kell 9 órán belül futni, viszonylagos melegben, párában is, de sosem tudni, mit dob az embernek a gép aznapra: egy ultra alatt számtalan problémás helyzet adódhat, amit vagy tudsz orvosolni vagy nem. Vannak olyan tényezők, amik rajtad múlnak, vannak olyanok, amikre nincs ráhatásod. A lényeg, hogy hozzuk ki a maximumot az egész helyzetből, de mindezt úgy, hogy azért még élvezni is tudjuk.

Tomi kiváló segítő volt: előre egyeztettük a stratégiát, a tennivalókat. Könnyű helyzetben voltam, mivel egyáltalán nem kellett navigálnom (egy bejáráson sem voltam), Tomi az egyes szakaszok előtt mindig elmondta, hogy mire számíthatok, meddig tart az emelkedő, milyenek lesznek a terepviszonyok, egy szóval csupa hasznos információval látott el. Nem futottunk szoros értelemben véve mindig együtt, voltak szakaszok, amikor csak egymás látóterében haladtunk, klasszikus értelemben véve „nyulazni” a futás 90 %-ában nem tudott, mivel nekem a maximum pulzust végig tartanom kellett, így inkább csak az én tempómban futottunk. De hihetetlen megnyugtató volt a jelenléte és ez önmagában már rengeteget adott. Az első 30 km alapvetően eseménytelenül telt, takarékos emelkedőkkel, kicsit bátrabb lejtőzésekkel, módszeresen frissítéssel. A 30 – 50km közötti szakaszra nagyon készültem lélekben, mivel sok teljesítőnek itt volt a mélypontja. Én úgy voltam vele, hogy akkor ennek az etapnak muszáj jól sikerülnie, már csak azért is. Itt volt is egy kis tempóváltás, külön szívderítő volt, hogy a fáradtságnak nyoma sem volt. Közben az időjárás már kevésbé volt kegyes hozzánk, mivel folyamatosan felhőben, párában, szitáló esőben, majd pedig záporban haladtunk, a terep is egyre inkább csúszóssá vált a lábunk alatt. A cipőválasztás azonban optimálisnak bizonyult, Szőke Norbitól jutányos áron a futás előtt cirka 3 héttel beszereztem egy Hoka Speedgoat-ot, ilyen modellel még nem volt dolgom korábban. A verseny előtt jó párat futottam benne, kifejezett saras talajon is és örömmel tapasztaltam, hogy sokkal jobban muzsikál, mint a száraz talajon kiválóan funkcionáló, ámde sárban sajnálatos módon fogalmatlan Hoka Challenger. A Hajduk Eszti által tartott női pályacsúcshoz képest megszerzett majd negyedórás előnyünkből számos percet a saras lejtőkön így is eltékozolni kényszerültünk, mivel nem kockáztattunk egy esetleges sérülést. A Barlangokhoz érve két Gizionos társunk lepett meg minket: Kriszta és Laci igazi terülj- terülj asztalkámmal várt, egyből rávetettük magunkat a jéghideg kólára és a sós mogyoróra. Emlékeim szerint itt kaptam vérszemet, finoman és nőiesen fogalmazva, eszelős tekintettel mondtam, hogy innentől kurva-kibaszottul-fogjuk-nyomni, egészen Solymárig. A terepviszonyok fokozatosan jobbak lettek, az eső szép lassan elállt és mi folyamatosan haladtunk előre.

Óriási mázli, hogy a nap egyszer sem bújt elő

Pincefalu határában, épp ott, ahol Tomi rámtette a 7 órán belüli teljesítés vágyát, elszántan közöltem vele, hogy márpedig bejövünk 9 óra alá.

Valahol még Piliscsaba előtt megszólalt Tomi, hogy na, itt válik majd el a szar a víztől. Mondom, mivan? Hát hugi, az ultrán azok, akik még a végén is képesek futómozgást végezni, súlyos fél órákat vernek rá azokra, akik már csak gyalogolni tudnak egy-egy emelkedőn. Na király, próbáljam meg ezt most nem nagyon magamra venni.

Piliscsaba volt az utolsó pont, ahol Apáékkal találkoztunk, itt már azért volt bennem némi ködösség, de egy másik Gizionos társunk Juli üdvrivalgása visszahozott a valóságba. A párjával csak miattunk jöttek ki, teljesen el voltam képedve a végtelen kedvességüktől, az energiájuk pedig egészen magával ragadó volt. Piliscsabán az egyetlen lámpás gyalogátkelőhelyen hosszan várakoztunk, de így legalább meg tudtuk nekik kellőképpen köszönni ezt az igazán nem-várt meglepetést. Ahogy zöldre váltott a lámpa nekiiramodtunk, várt minket az utolsó emelkedő, aztán pedig a finálé. Tomi innentől folyamatosan bíztatott, én pedig ezt éreztem, hogy sosem érünk fel a Szénásra. Folyton az órám számlapját kémleltem és számolgattam, hogy vajon hány kilométer, hány méter van még hátra ebből a rohadt szakaszból. Nem tudom, hogy mennyi hiszti volt már ebben a fáradtságban, de azt éreztem, hogy a lábaim ólomból vannak, folyamatosan bejelzett a jobb vádlim, egy kidőlt fatörzsön való átmászás pedig beillett volna egy kabaréba is. Tomi előttem járva egyszer csak valahol a 70. km-nél felkiáltott, hogy gyere hugi, itt a vége, az utolsó métereket pedig elcsigázva, de már az előttem lévő utolsó lejtmenetre koncentrálva tettem meg. Már az elején tudtuk, hogy a végét meg fogjuk futni. Megfutjuk és pont. Készültem rá, akartam is. Látni szeretettem volna azt, hogy a 70 km után is van bennem elég kraft, hogy tisztességesen lejtőzzek még egy utolsót, így ennek szellemében vágtunk neki a Solymár felé vezető utolsó 5 km-nek. A vége igazi extázis volt, vitt a szívem, vittek a lábaim, rohantunk lefelé az ösvényen, közben lopva néztem a kissé fapadosnak számító órámat is, hogy na most már ne merülj le, ha eddig nem tetted. A 75. km-em 4:32-ben ment, jócskán lefelé futva ugyan, de benne volt ebben a km-ben az egész nap várakozása és öröme. Meg hogy milyen okosan tudtunk futni. Együtt, Tomi és én. 8:52:43.

Saras vádlik

Köszönöm Anyuéknak az egész napos támogatást, a családi élménynek egyaránt ők is a részesei voltak. Ami fogyott: Hammer és Gu gélek, Hammer Heed, némi sós és néhány sor csoki. Amit pedig cserébe kaptunk: egy életre szóló élményt és 75 km-t a lábainkba. Ilyen a csapatépítés Belus módra. ;-)

Folyt. köv., Fruska