Mint ahogyan Tomi legutóbbi bejegyzéséből is kiderült, nem sikerült meggyógyulnom a debreceni Rotary Maratonra. Hiába volt minden próbálkozás, az antibiotikum-kúra, a töménytelen mennyiségű tea és vitamin, a különböző népi gyógymódok, a verseny előtti reggel még mindig taknyom-nyálam egyben volt. A szívem is összetört egy kicsit miatta, tudom butaság volt szomorkodni, mert maraton annyi van, mint égen a csillag, de akkor is… Olyan nagy mélabú tört rám, hogy az én jobbik felem agyából menten kipattant az isteni szikra: miért nem keresek magamnak pikk-pakk egy másik maratont? A szombatomat így az esküvői helyszínek nézegetése és a kelletlen plázázás mellett versenyek keresgetésével töltöttem, kemény fáradozásomnak köszönhetően meg is találtam a legmegfelelőbbet a pozsonyi maraton személyében. És akkor az addigi szürke világot ismét rózsaszínben láttam, ezzel a lendülettel gyorsan el is intéztem a nevezést és a szállásfoglalást. Azt gondoltam mit nekem ez a betegség, gyorsan felgyógyulok, és ott folytathatom, ahol abbahagytam: tévedtem.

Hétfőn még mindig nagyon be volt dugulva az orrom – itt már erősen allergiára is gyanakodtam – de futni már éppen ideje volt, úgyhogy belevágtam: kínkeserves 10 km várt rám, megspékelve repülőkkel. Le voltam döbbenve, mennyire nem vagyok formában, de bíztam benne, hogy a szerdai edzésen már jobban fogom érezni magam. Hát mit mondjak, megint tévedtem. Imo instrukciója alapján 15 km volt az aznapi menü, repülőkkel és tempókkal a második felében. Azt éreztem, hogy már iszonyatosan küzdök, és mikor ránéztem az órámra elképedten láttam, hogy csak 5’17-et mutat. Hát ez durva. Hogy fogom én ezt megcsinálni? – ez járt a fejemben. A pánik hevében hirtelen meg is bántam, hogy beneveztem erre a maratonra, de már késő volt, végig kell csinálni. Keserves dolog, hogy pont akkor kellett lerobbannom, amikor tényleg azt éreztem, hogy a topformámban vagyok, és valahol úgy érzem magam, mintha visszavetettek volna megint 4-5 hónappal az edzésmunkában. Tudom, hogy a lábamban benne van a kilométer, de most valahogy mégsem érzem az igazinak. Az allergiagyógyszert továbbra is szedem, aminek a betegtájékoztatójában benne van, hogy igen gyakori mellékhatás az izomfájdalom és a szájszárazság. Ez én is alátámaszthatom, ugyanis teljesen indokolatlan „izomláz” tört rám a hétfői 10 km után. Ami meg a hidratáltságot illeti, több mint 3 liter folyadékot döntök magamba naponta, a futás közben a szám mégis egy sivatag. Most akkor mi van?! Csütörtökön szaunáztam egyet, ma pedig még várt rám egy gyors átmozgató edzés: rövid bemelegítés-nyújtogatás-repülőzés után egy fél szigetkör versenytempó, ami egészen bíztatóan le is ment (ezalatt értsd, hogy már korántsem volt olyan tragikus, mint a hétfői vagy a szerdai). Kicsit tartok a versenytől, de ugyanakkor bíztatom is magam, mindenesetre egy kontrollnak kiváló lesz, hogy hol tartok most. Már csak kettőt alszom, és ott állok majd a rajtnál.

És hogy mennyire fog fújni a szél? Valószínűleg nagyon, de az csak azokat érdekli, akiben nincs elég kraft, már pedig bennem van!