A maratoni futás igencsak fáradságos munka, ezt mind tudja az, aki belevág ebbe a néha-néha embert próbáló hobbiba. Mert a hosszútávfutás nem éppen móka és kacagás, hanem sokszor kínkeserves erőpróba. Nem szórakozni jövünk ide - szokta mondani a Mesterem a szigetre célozva. Egy-egy verseny előtt mindig azok az alkalmak jutnak eszembe, amikor a -15 fokban Imóval, Zitával és a jeges széllel (hol vele, hol ellene küzdve) futottuk azt a bizonyos 30-ast, vagy amikor nyáron a 40 fokban edzettünk. Szóval nem mindig öröm ez, de sok mindenért mégis megéri csinálni: a jellemformáló ereje miatt, az apróbb-nagyobb sikerek miatt, de ugyanakkor a kudarcok miatt is, az összetartó futóközösségért és barátokért, nem utolsósorban pedig saját magunkért. 

A tavaszi pozsonyi - utolsó síkon futott - maratonom óta sokat edzettem. Persze annyit sosem tudtam, amennyit szerettem és kellett volna, de azért az adott lehetőségek mellett kitettem magamért. Persze közben nagy csinnadrattával férjhez mentem (ehhez másnak már önmagában egy év kell), rengeteget futottam terepen, lefutottam életem első ultratávját, ráadásul hegyen. Keresztedzésképpen meg űztem az új szerelmemet, a spinninget is. Augusztustól az utálatos résztávozást is sikerült beszorítani az edzések közé, így Ginával és Andikával a MAC-ban együtt spannoltuk magunkat (ezúton is nagy köszönet Petikének, Miklósnak és Valinak, akik ad hoc jelleggel sokszor nyulaztak nekünk, Imó távollétében méltó imitátorok voltak). Sok hosszút viszont nem futottam sajnos, most már látom, hogy erre kellett volna valahogyan több időt szakítani. 

Na de visszatérve az idei Spar Maratonra...Elkövettem azt a hibát, hogy nem írtam meg kellő időben ezt a bejegyzést, így sok részlet a feledés homályába veszett. Csak néhány benyomást szeretnék ezúttal megosztani veletek. 

Amit nagyon szerettem idén, az a rengeteg szurkoló volt: így különösen nagy köszönet illeti a privát szurkolótáboromat, akik mindig tartották bennem a lelket (különösen a 35. kilométer körül), illetve a Bátor Táboros brigádot, mert amit ők csináltak, az egyszerűen bámulatos volt. Szeretném megköszönni a szervezőknek azt, hogy a 36. kilométernél a "Highway to hell" című számot keverték be, és bömböltették a rakparton iszonyatos hangerővel, ez a szám húzott ki ugyanis a szarból. Az AC/DC-nek pedig köszönöm, hogy megírta ezt a rocktörténeti gyöngyszemet, most nagyon mélyen át tudtam érezni a mondanivalóját, és üvöltve énekeltem a rakparton (lehet itt elment pár másodperc és elég hülyén nézhettem ki közben, de who cares)...

A versenyen egyébként sikerült egy fokozatosan lassuló tempót produkálni, csak egy - 32. és 33. km között hirtelen fellépő - görcs tette be a kaput az időterveknek. Sajnos emiatt percekre meg kellett állnom, és hiába ittam meg egy magnézium ampullát, már nem tudtam a korábbi tempót diktálni. Jó lenne nem érezni fájdalmat. A görcs után elengedtem az időterveket és bosszús voltam, mert tudtam, hogy ez a verseny nem fog úgy sikerülni, mint ahogy korábban szerettem volna. De ugyanakkor azon agyalogtam, hogy nem akarok megint egy pozsonyi idő körüli eredményt, ha már "ennyit" edzettem az elmúlt fél évben. Úgyhogy összekanalaztam magam és mentem tovább! Azért ezután az a bizonyos mosoly már nem volt annyira őszinte! :-) 

Újult erővel vágtatok a Nyugati felüljárón (kép by Szaszafotó)

Akkor most jöjjenek azok a bizonyos "ötezrek"! Sajnos a 35-ös km jelzés elkerülte a figyelmemet, így 36-nál csippantottam az órámra.

5. km  /  23.35

10. km / 24.00

15. km / 24.40

20. km / 24.52

25. km / 25.00

30. km / 26.28

36. km / 32.54

40. km / 21.25

42 197 m / 11.35

A végeredmény pedig 3:34:28 lett, ami azért majd' 10 perccel jobb mint a pozsonyi legjobbam. A célba beérkezni megint fantasztikus volt, a megfáradt maratonista kapta a férjétől (!) a jól megérdemelt hideg sörét. Well done! :-) 

A másnapi - regenerációs célú - futásról szeretnék még egy-két szót ejteni, ugyanis ennek az emléke  egyszerűen kitörölhetetlen. Egyszerűen olyan szar volt, hogy a worst runs ever házi versenyben lazán dobogós helyezést ért el (talán egy 6 x 2000- es résztávos edzésemet nem tudta überelni, de volt olyan keserves, mint a Terep 50 utáni másnapi 8 km-es futás). Ezt csak az ismeri, aki tudja és kipróbálta. És nem ajánlja másnak - kezdetben legalábbis. A durva dolog az, hogy mégis működik: kedden reggel már magas sarkúban mentem dolgozni, és a nyugdíjasok már nem hagytak le a metróból felfelé vezető lépcsőn. 

És most mi jön? A jól megérdemelt pihenés / nyaralás / nászút, mindegy minek nevezem! :-) Futócuccot naná hogy csomagoltam, így legközelebb már Hong-Kongból jelentkezem!