Régóta vagyok adós magamnak ezzel a versenybeszámolóval. Sajnos történt a családunkban egy-két szomorú, nem várt esemény, emiatt nem igazán volt időm és kedvem sem a bloggal foglalkozni. Több mint három hónap távlatából pedig nehéz lesz a verseny minden részletét feleleveníteni, de azért a legfontosabb momentumok természetesen megmaradtak. 

Történt az, hogy a testvérem lesérült egy bükki terepversenyen az Ultrabalaton előtt egy cirka hónappal, így a páros indulásunk a Balaton-körön hosszas esély-latolgatások után dugába dőlt. Valamiért ennek így kellett lennie, nem is bánkódtam ezen sokáig (a problémák egyébként sem itt kezdődnek), hanem gyorsan másik célverseny után néztem. A Bükk hegyi maratont az UB után egy héttel rendezték, és mivel korábban már részt vettem rajta, és eléggé tetszett is a verseny, ezért végül erre tettem a voksomat. Az utóbbi egy-két év tapasztalata egyébként is az volt, hogy rájöttem, hogy jobban szeretek terepen futni, mint síkon, így gondoltam testhezállóbb megmérettetés lesz a Balaton-körhöz képest. 

Szombat reggel apa, anya meg én be is vágtuk magunkat a kocsiba és időben felkerekedtünk, hogy odaérjünk a 11.30-as rajthoz. A verseny eredetileg 10.30-kor kezdődött volna, de egy szomszédos vallási rendezvény miatt eltolták egy órával későbbi időpontra. A rajt a szokásos Királyasztalnál volt ebben az évben is. Mikor megérkeztünk, anyuval egyből a rajtcsomagok felé vettük az irányt, amit sikerült minden probléma nélkül felmarkolni. Egy bökkenő volt a szervezés részéről azonban, hogy a versenykiírásban nem figyelmeztették a résztvevőket a chip-letéti díjra, nálunk emiatt nem is nagyon volt pénz. A staff azonban elég rugalmasnak bizonyult, így ha valakinél nem volt pénz, minden további nélkül kaphatott chipet, csak a célban szólnia kellett hogy ne adjanak neki vissza letéti díjat. Bár ezt szerintem néhány ember biztos elfelejtette mondani. :-) Azért remélem, hogy a szervezők kijöttek közel nullára. 

Időközben egyre melegebb lett, aznapra 30 fokot is ígértek, felhő pedig még mutatóban sem volt az égen. Nem baj, szeretek melegben futni, meg legalább nem volt olyan iszonyú pára, mint két évvel ezelőtt. Anyuval rutinosan bevizeztük a hajunkat még a rajt előtt, így vizes fejjel álldogáltunk a visszaszámlálás közepette. 

A stratégiát még korábban szépen átgondoltam: mivel négy, hozzávetőlegesen egyenlő hosszúságú, több mint 10 km-es kört kellett futni, az volt a terv hogy elsőben felderítem a terepet (hol érdemes futni, hol lehet esetleg nagyot taknyolni, hol kell gyalogolni felfelé, hol lehet megereszteni lefelé, mik a problémás helyek stb.), a második körben felveszem az utazó-sebességet, a harmadikban zenére futok érzésből, a negyedikben pedig igyekszem nem nagyon lassulni / belehalni. Apunak meg kiadtam, hogy próbálja megkérdezni, hogy a nők versenyében hanyadik helyen állok, és erről körönként tájékoztasson, hátha némi plusz motivációt ad az infó. Mivel meleg volt, így minden 5 km után terveztem inni, vizet és izót is, óránként egy gélt, 20 km-nél és 30 km-nél pedig egy magnézium rágótablettát. Egyébként a 10 km-es körön kb. az 5. km-nél volt a frissítőpont, így a tervezett frissítés is teljesen megvalósíthatónak látszott, ezért még vizet sem vittem magammal.

Az első körben azonban már egyből egy viszonylag nagy problémával szembesültem, ami miatt értékes perceket vesztettem: az egyik kontaktlencsém elmozdult a szememen. Mivel elég rossz a szemem (-3), emiatt lencse nélkül esélyem sincs látni. Egy szemmel még betonon elfutottam volna egy ötöst, nade terepen ez kizárt lett volna. Elkezdtem hát a koszos kezemmel igazgatni, piszkálni, valahogy tükör nélkül a helyére tolni, és már azon gondolkoztam hogy megállítok valami futót, hogy segítsenmár, aztán nagy nehezen sikerült pár perces kínlódás után valahogy visszaküszködni. Basszus, nagy volt a megkönnyebbülés! Hogy egy ilyen hülyeségen elúszhat egy verseny...Pszichésen persze ettől egy pillanatra megzuhantam, de aztán sikerült viszonylag gyorsan visszaszerezni a normál mentális állapotot. Szépen nekiveselkedtem hát, és próbáltam felvenni a korábbi, valamivel óvatosabb tempót. Az első kör viszonylag szépen lement (1:08:35), apuval is találkoztam, aki szólt, hogy második helyen állok, és nem vagyok sokkal lemaradva az élen vezető lánytól. Ez a tudat azért elég sokat számított, hiszen tudtam, hogy óvatosan kezdtem, és bőven van még puskapor. 

A második körnek így elég motiváltan vágtam neki, a mezőny azért már itt eléggé szétszakadozott, amit szeretek, hiszen rendszerint ilyenkor olyan érzésem van, mintha csak egyedül edzenék az erdőben. Aztán egy kanyar után feltűnt egy páros a távolban, hamar beazonosítottam, hogy egy fiú egy lány a felállás. Talán beértem az élen lévő lányt? A páros hamar kiszúrt, hogy ott vagyok mögöttük, és miután a lány észrevett, szemmel láthatóan rákapcsolt a tempóra és ott is hagyta a srácot. Itt már sejtettem, hogy valóban beértem az első helyen futó lányt. Gondolkoztam, mi legyen, aztán hamar eldöntöttem, hogy jó nekem itt még, elvagyok mögötte, hátha fárasztom kicsit, aztán majd ha nagyon kényelmetlen a lassabb tempó, meglépek. Így is lett. Egy-két kilométer után inkább megelőztem Brigit (mint később kiderült a neve), mert nem bizonyult kényelmesnek a lassabb futás. Meleg is volt,  jó lett volna "hamar" végezni, meg egyébként is a cél az volt, hogy kifussam magam. A második kör részideje 1:12:23 lett. 

A harmadik körben már az élen futottam, így bevallom őszintén nem volt sok extra motiváció, hogy nagyon toljam a tempót, a cél az volt, hogy megtartsam a vezető pozíciót, ezzel meg valahogy éreztem hogy nem lesz gond. Itt már jócskán a legnagyobb melegben futottunk, de valahogy nem viselt ez meg annyira, mint tavaly. Sok emberrel "utaztam" pár kilométert, jól esett pár szót váltani a futótársakkal, biztatni egymást. A harmadik kör részideje 1:19:46 lett. A negyedik kör már igazi örömfutás volt, az utolsó 5 kilométert próbáltam egy kicsit meghúzni, hogy azért befussak 5 órán belül, ez sajnos nem sikerült. Történt ugyanis, hogy minden körben poénkodtam egy szervezővel, aki a kör egyik legnagyobb emelkedőjének a legvégén ellenőrizte a futók rajtszámát. Amikor rájöttem, hogy ő valójában Németh Csaba hatalmas nagy futófenomén, hát vissza kellett futnom hozzá, hogy kezet fogjak vele, és biztosítsam őt arról, hogy igen nagy csodálója vagyok a munkásságának. Ő meg röhögött, hogy ne fussak már visszafelé, ez mégiscsak egy verseny. Na szóval kicsúsztam az 5 órás tervből, 5:00:38 lett a vége. Volt szalagátszakítás, meg minden, ami nagyon jó érzés volt. A szüleim ott vártak a célban és együtt örültünk, hogy milyen jót futottunk (Anyu is ügyesen teljesítette a félmaratont). 

Összességében jó kis verseny volt ez. A Hoka vásárlási utalvány is jól jött, meg kaptam egy bazi nagy serleget, amit a kislányom aztán boldogan összetapizott, miután hazaértünk Regécre. Így azt hiszem sikerült szépen lezárni az idei - elég rövidke - versenyszezont. 

Szalagszakítás - ezt is megértük...

És akkor ezzel most legyen csajok? A francba, adjam vissza? :-)

Az-öt-órát-futottam-kinézet

Dobogós

Hoka-ajándékosztós