Hát, azt hiszem kellően elkezdtem izgulni végre, hisz mindjárt itt a Spar Maraton, ahol minden kiderül: hova sikerült idén fejlődni. Bár azért azt meg kell hagyni, nem veszem annyira véresen komolyan a dolgot, de ez alatt csupán azt értem, hogy nem dőlök a kardomba, ha szakadni fog végig az eső, vagy teszem azt nagyon meleg lesz (ez utóbbi elég valószínűtlen), vagy gyomorproblémám lesz, vagy tudomisén...egyszóval, ha valamilyen rajtam kívül álló körülmény miatt nem sikerül jó időt futnom, nem fogok kibukni és fogadkozni, hogy akkor én most már soha nem vetődök el egy ilyen versenyre se. DE, mindezek mellett nagyon is komolyan veszem a dolgot, és feltett szándékom a maximumot futni, amire jelen pillanatban képes lehetek. És hogy mi lehet ez a maximum? Nos, erre nehéz válaszolnom, pláne azok után, hogy síkon még mindig elenyésző mennyiségű kilométert futottam idén, így fogalmam sincs, hogy pontosan mi lehet az a tempó, amit elbírok egy ilyen kaliberű távon. Jövő héten mindenesetre lesz még egy jó kis 10x800 m-es résztávos edzésem, ami esetleg segíthet majd a tervezett maratoni tempó megbecslésében, de igazából ennek ismeretében is csak a testem jelzéseire hagyatkozhatok majd (ebben a pulzus is pusztán egy támpont). 

A szintkülönbség még mindig a legjobb barátom - Budapest, Melinda út

Amikor elkezdek egy célverseny miatt izgulni, a stresszt mindig azzal vezetem le, hogy benevezek a következő versenye, és ez kellőképpen eltereli a figyelmemet a közeljövőben előttem álló feladatról. Például az Ultra Trail Hungary 55 km-es versenye hetében - totális pillanatnyi elmezavarban - neveztem be a Spar Maratonra. De most sajnos nem igazán tudok mire nevezni: a decemberi budai trail-re még nem tudok, az UTH-ra még nem tudok, és még sorolhatnám mi mindenre nem tudok még, ugyanis meglehetősen hosszú a lista, amire terveznék menni jövőre. Így valahogy, jobb híján, a gondolataimban már alapozok a jövő évre, és fogadkozok magamban, hogy többet sík aszfaltosra nem megyek...de persze olyan ez, mint a gyerekszülés, másnap már máshogy látja az ember lánya. ;-) De hogy miért is fogadkozok? A felkészülés során egészen más dolgokat csináltam, mint egy-egy terepversenyre tréningezés alatt, és hát jócskán ki kellett lépni a komfortzónámból ahhoz, hogy ez menjen. De nagyon igyekeztem, megcsináltam szinte minden edzést, a legjobb tudásom szerint. Tavaly ilyenkor még 66 kg voltam, 7 perces ezreket futottam kábé a fiam születése után, most már nagyjából visszanyertem a korábbi formámat, és meglátjuk hogy összejön-e egy új maratoni legjobb idő, ami jelenleg 3:34:28. Ennél kellene jobbat futni, és az első női 50 között lenni, az ezerakárhány indulóból. Ez most a cél, nemsokára kiderül, összejön-e. Barát Gabi, ez edzőm, mindenesetre lelkesen biztat. :-) 

Közvetlenül a fiam születése előtt (cirka 15 hónapja)

A családunkban elég nagy változások voltak: a nagycsaj elkezdte az ovit, jesszus el se hiszem, hogy így telik az idő. Zizi szuperjól vette az akadályokat, és neki is jócskán ki kellett lépnie a komfortzónájából. A kicsifiú meg a bölcsiben rajtolt két hete, ő is nagyon-de-nagyon ügyes, és jól viseli a "megpróbáltatásokat", miszerint lelkesen tűri hogy az általa ujja köré csavart asszonysereg forog körülötte egész nap, lesve minden kívánságát. :-) A neheze még hátravan: a munka elkezdése novemberben, na meg a családi életünk menedzselése (a futások és a férjem hobbijának bezsuppolása a hetirendbe, mindezt úgy, hogy a gyerekek lehetőség szerint ne sokat lássanak belőle). Mármost mennek az agyalások Mirkóval, hogy mit mikorra teszünk, mit mikorra időzítünk. Ezt is megoldjuk majd valahogy, végülis csak heti 8 óra edzésidő kellene 8 órás munka, meg két kicsi gyerek mellett....

A szeptember első három hete ovi és bölcsi beszoktatással telt, amire azzal reagáltam, hogy frankón lebetegítettem magam, egyszerűen összerogytam fizikailag. Jellemző, hogy a lelkemet ért nyomás így jön ki rajtam, végülis január óta nem voltam beteg (akkor a lábujjtörésem okozta stressz betegített le). Na de jobb ezen most túlesni, nem pedig a maraton hetében lerobbanni, szóval hullaként hurcoltam a gyerekeket a megfelelő intézménybe, persze ők is betegek lettek végül, így egymásnak adtuk a bacikat,de legalább szabadon lehetett smackózni. :-) Igazából azt hiszem Zizi volt a 0. beteg, jellemzően rajta átment 3 nap alatt, kisMirkó 1 hétig szenvedett, na de nálam másfél hét elteltével még mindig van egy kis takony. Eleinte bosszankodtam, hogy milyenmáez' most akkor nem tudok edzeni, pedig még lett volna két durva hetem, amit meg kellett volna csinálni, de szépen helyretettem ezt magamban: ezen már semmi nem múlik, a munka javát elvégeztem, most már csak meg kell gyógyulni, és futni kell vidáman, erősen és bátran (!) a maratonon. 

Ami még újság, hogy beváltottam végre a Bükk Hegyi Maratonos nyeremény-utalványomat és vettem egy Hoka Cliftont, ami mindamellett hogy a legcsúnyább cipőm, amit valaha vásároltam, de iszonyúan nagyon bevált. Az aszfaltra használt Nike Lunarglide-om, amiből sok-sok párat elnyűttem korábban, ezennel a kukában landolt: újabban, amikor csak rajtam volt, fájt a csípőm itt-ott. Hokaforevör, na. 

Az új Hoka Cliftonom, a lábam pedig igen, futósan barnult, látnátok csak bikiniben