Most hogy már sikerült magamat valamelyest túltenni a hazatérés utáni depresszión, írok pár szót az ausztriai sítúránkról. Amint azt már korábban is említettem, a szüleim bevállalták a kicsi gyerekeink felügyeletét, így csakúgy, mint tavaly, idén is elmehettünk egy pár napra kettesben, a férjemmel egy rövid feltöltődés erejéig. Az úticélunk az osztrák Ski-Amadé síterep Schladming-Dachstein régiója volt, ahová már évek óta visszajárunk. A töretlen lojalitásunk oka, hogy egész egyszerűen szeretjük Stájerországot: 5 óra kocsival, hóbiztos pályák márciusban, átsíelhető hegyek, szuper hütték, így sosem unatkozunk egy-egy rövid ott-tartózkodás alatt.

Az indulás előtt egy héttel már az égieket bűvöltük, hogy a gyerekek ne robbanjanak le, és Izabel végülis csak egy kicsit lett beteg, de péntekre, a kilövés napjára már alapvetően meg is gyógyult. Péntek délután, hosszas, könnyes búcsút követően útnak is eredtünk életem párjával. Két fontos etapja volt az oda vezető útnak: az első parndorfi outlet, ahol ahhoz képest, hogy nem volt kedvem vásárolni, egész sok pénzt elköltöttem nettó 1 óra alatt. A második az a momentum volt, amikor a kocsi hátsó ülésén kuporogva sikeresen belepisiltem egy narancsleves flakonba egy dugó kellős közepette. Éljenek a sötétített ablakok. A hóvihart, és a flakonos incidenst nem számítva egész eseménytelen volt az utunk, és pár óra elteltével a szállásadónk konyhájában ittuk az üdvözlő pálinkát a nyomtatványok kitöltése mellett.

Mi azok a síelők vagyunk, akik szeretnek korán kelni, és az első felvonók egyikével már fel is megyünk a hegyre, imádunk ugyanis délelőtt síelni. A reggeli órákban sokat csúszkálunk, aztán egy kényelmes ebéd, hosszú ejtőzés, délután egy kis alibizés, majd fél 3 - 3 körül már le is csatoljuk a léceket. Ekkor jön a móka másik fele: Mirkónak az ejtőzés az apartmanban, nekem pedig az elmaradhatatlan futás. Azért azt meg kell hagyni, hogy korántsem egyszerű a síeléstől megfáradt tagjaimat egy másfajta mozgásra bírni. Hál’ Istennek a síelés nagy része tulajdonképpen pihenőhétre esett, így nem kellett olyan sokat futnom: a négy ott töltött teljes napból csak háromszor. Volt egy kényelmes 16 km-es, egy regeneráló 5 km-es hosszú nyújtással, és egy 10 km-es táv dombfutásokkal tarkítva. Elsőre nem tűnt ez olyan vészesnek, de a síeléssel töltött délelőttök rendesen lenulláztak, és a futás / kocogás után már kellemesen dögfáradtnak érezhettem magam.

Már korán reggel a sípályákkal szemeztünk

Ugrálni síbakancsban is lehet, sőt, edzésértéke is van!

Földtől kicsit elrugaszkodott, csakúgy mint a Mátrabérctrail tervezett célidőm

A nyújtást sem hanyagoltam el, látod Gabi! 

Ez azért nem a Széchenyi-hegy na! :-)

Bárcsak évi 3 hetet síelhetnénk minimum

Idén kaptam egy új Atomic lécet, meg egy Salomon bakancsot, amit az első nap még rendesen szokni kellett, de a második naptól már elég ütemesen bírtam csúszni. A technikám azonban nem fejlődött valami sokat, nincs mese, most már tényleg profi segítség után kell néznem, mivel Mirkó hiába magyarázza el, egyszerűen nem értem meg, hogy mire gondol sokszor. Na de majd jövőre! Érdeklődtünk a helyi sísuliban, hogy a kicsiket leghamarabb mikor tudjuk majd beíratni. Alig várjuk már, hogy majd egész családdal mehessünk végre csúszkálni. Az estéinket komoly filmek megnézésével töltöttük (Moonlight, Manchester by the sea, Lion), ami így utólag nézve nem volt túl okos ötlet, mert a Lion kivételével mindegyik szörnyen lehúzó volt. De rengeteget aludtunk, sokat nevettünk, és a nap is hétágra sütött. Azt hiszem összességében ilyen jó idő mellett ilyen sok havunk még sosem volt. Délben ittuk az Aperolspritzert és elmerültünk a stájer konyha remekeiben, este meg a külön, erre a célra összeállított borokat kóstoltuk. De a legklasszabb az egészben az volt, hogy nagyon, de nagyon sokat beszélgettünk, és nem kellett a két kicsi gyereket túlkiabálva diskurálnunk. Néha azon gondolkozom, hogy lehet ildomos lenne megtanulni a jelbeszédet, nagyban megkönnyítené a hétköznapokban az egymás közti kommunikációt. Utolsó nap még egy fél napot síeltünk, így egy négy és fél napos téli sportolást követően, kellően megfáradt lábakkal, ámde annál kisimultabb idegrendszerrel tértünk haza. A szüleim jól bírták a strapát, a gyerekek rendesen el lettek kényeztetve, azóta is a mama és a papa után sírnak, ha úgy érzik, fegyelmezés okozta sérelem érte őket.

Egy hét telt el a hazaérkezés óta, és be is szippantott minket újra a mókuskerék. Viszont ami szuper volt, hogy kipróbáltam a jávai gyógymasszázst a Five Elements Spa balinéz masszázsszalonjában, ahová kábé 3 hetente járunk. Azt kell hogy mondjam, hogy az edzéstől megfáradt tagjaim új életre keltek 60 perc után, bár elméletileg a kezelés javasolt időtartama 2-3 óra lenne (csak bírja az ember kifizetni). Ez a masszázstípus azért is külön érdekes, mivel nem oktatják masszázsiskolákban, csak nemzedékről nemzedékre száll, általában családon belül, így igazi kuriózum: és egy hagyományos olajos balinéz masszázshoz képest (ami azért szintén nagyon jó) tényleg fenomenális. Bátran ajánlom kipróbálásra! 

És egyébként a nyakamon az idei első verseny, a vértes terepmaraton, szóval lehet vasárnap drukkolni, hogy jól menjen! :-)