Bevallom őszintén, már nagyon vártam ezt a megmérettetést, ennek két oka volt. Az egyik az, hogy a Mátrabérc Trail elhalasztása miatt olyan szintű versenyéhségem volt már, hogy egyszerűen alig bírtam magammal az utóbbi időben, kellett valami, ami ezt az igényt kielégítse. A másik pedig az, hogy számomra a 15 km teljesen idegen és szokatlan táv, versenyen nem is tudom mikor indultam ilyen „rövid távon”, azaz de: kábé soha. Mivel a Szentendre Trail 2 hét múlva rá esedékes, ezért – edzői engedéllyel – „csak” a 15 km-es távra tettem le a voksom. De hogy hogyan is kell egy ilyen távot megközelíteni, hogy versenyszituációban mi lehet a megfelelő tempó / erőbeosztás, arról – személyes tapasztalat híján – fogalmam sem volt. Így, annak tudatában, hogy ez itt nekem „nem igazán pálya”, álltam hozzá a dologhoz: „felkészületlenül”, ám de igen-igen lelkesen és éhesen.

Korán reggel Nyíregyházáról indultunk a tesómmal és anyuval, így igazi kis családi kirándulást körítettünk az esemény mellé (#csakapahiányzott). A kocsiban vad poénkodásba kezdtünk, ment a sírva-röhögés ezerrel, jó hangulatban telt az út Eger felé. Hogy egy kis extrát adjunk a dolognak, fogadást kötöttünk: Tomi szerint Németh Luca több mint 10 percet ver majd rám, én meg bíztam azért a képességeimben, hogy a köztünk lévő különbség max. 9:59 lesz. A tét a nyertes által tetszőlegesen választott 6-os csomag sör (csakis –Hoegaarden). A testvérem, aki 30 km-es távon állt rajthoz, volt az egyetlen résztvevő, aki már mind az 5 alkalommal indult ezen a megmérettetésen, így a szervezők a lojalitását golden-tickettel jutalmazták (hja, a kis „csókos”), de ennek ellenére azért elutalta a nevezési díjat, valamiből nekik is élni kell jeligére. A tesóm pont a verseny napján lett 37 egyébként, isteni finom túrótortát hozott, amit nagy lelkesedéssel faltunk be a többi sporttárssal a verseny után, na de ne szaladjunk előre.

Úton a csapat 

Már Egerben (Fotó Szasza)

A rajt színhelye az egri Almagyar-Érseki Szőlőbirtok Borterasza és Borkempingje volt. A hely egész miliője magával ragadott, meg is fogadtam magamban, hogy ide tuti eljövünk majd barátokkal és / és vagy családdal valamikor. Mivel a 30-as táv rajtja 9 óra 30-kor volt, ezért nagyon időben érkeztünk, és ráérősen tudtunk melegíteni, beszélgetni sok-sok rég nem látott futó ismerősünkkel. A hangulat számomra teljesen szokatlanul családias volt (iszonyatosan jó érzés volt egy ilyen közegben lenni, már elszoktam tőle), az emberek Szasza kamerájának kereszttüzében mosolyogtak, szólt a Bob Marley a napsütésben (#arasztaszívörökkédobog). A konferansziét mindannyian megmosolyogtuk, az egész annyira klassz volt!  Beszélgettem Galanics Mariannal, aki szintén hozta az anyukáját a 15 km-es távra (és aki mellesleg bitang jól ment 30 km-en, mármint Mariann, nem az anyukája, ő szintén 15 km-en futott). Diával – aki a földim – rengeteget nevettünk, dumáltunk, anya kifagatta a spartan race rejtelmeiről. 

Tomi a rajt előtt (fotó Szasza)

Egyébként mire elrajtolt a 30-as táv, már kezdett nagyon bemelegedni az idő, azonban a mi rajtunkig még egy további órát várni kellett. Eljött az idő: szépen beálltak a rövid távosok is, és kilőttünk. Gyorsan felmértem a helyzetet, és végül a gyorslábú fiúk után négyen álltunk be legelőre a lányok közül. Német Luca – családi génkészletének hála vagy attól függetlenül amúgy is – észrevétlenül, mindenféle erőlködés nélkül nyargalt, a két másik, számomra ismeretlen lány is viszonylag könnyedén futott, ellenben én itt már kapkodtam kicsit a levegőt. Az első km 4:04. Tulajdonképpen, mivel az egész versenyt viszonylag maximumra megfutott megmérettetésnek szántuk, nem estem kétségbe, szabadon bele lehet itt ebbe halni, tétje nincs (#csakahatospakksör), futni kell erősen, bátran. Így is lett, nyargaltam hát én is, és kezdtem magam jól érezni közben. Van egy idióta rossz beidegződésem, hogy én nem vagyok gyors futó, hanem inkább állóképes. Ez valahol igaz is, de a gyorsaság terén az elmúlt másfél évben Gabi edzésterveinek hála nagyon sokat fejlődtem. A kishitűségem meg majd javul idővel. Szóval száguldunk az első 3 km-en, stabilan 4:30-on belüli ezrekkel, én csak nézem Luca hátát, tartom a tempót, aztán egyszeriben észhez térek: á, nem lesz ez így jó, túl gyors, nem fogom bírni a végéig. Okos döntést hozok, és egy leheletnyit visszaveszek, és észrevétlenül elkezdem magam leszakítani Lucáról és Eszterről. A negyedik helyen futó csaj pedig rólam szakadt le kissé, de azért szinte éreztem, hogy ott van a nyomomban nem túl messze. Észrevétlenül teltek a km-ek ebben a gyors iramban, és közben küzdöttünk a meleggel is. Egy nagy szilikonos kulacsot vittem egyébként a kezemben, nem fullosra töltve, így klasszul tudtam inni, anélkül, hogy bármit is kellett volna a hátamon cipelni, és a kulacs mérete is fokozatosan csökkent ahogy ittam a tartalmát. Egyszer csak elfutott mellettem Pálfy Marci, mondom is neki, hogy „hopp ez Marci”, ő meg nekünk: „eltévedtetek vagy mi?”Én meg kiáltom utána, hogy "max Te", mivel nem rémlett, hogy ne láttunk volna szalagot az útvonalon. Csóró, mondom magamban, most futhat, hogy behozza a lemaradást, meg sem fordult a fejemben, hogy mi szúrtunk el valamit. Észrevétlenül értünk be az első ponthoz, sikeres dugókázás többszöri próbálkozásra (nem sikerült beletalálni), kulacs tele-töltése, és uzsgyi azonnal, mert a Timi a nyomomban. A következő emelkedőt nagyon tempósra veszem, kell egy kis előny, úgy érzem, mentálisan van rá szükségem. Meleg van, de bitang jól megy a futás, megyek keményen. Egy emelkedő tetejéhez közeledve látom, hogy egy srác belesétál, rászólok, hogy ne most sétáljon, elkezd futni ő is a nyomomban. Csak futok és futok, lüktetek, élvezem, fáj, melegem van, de szeretem, csinálom, akarom, hegy vagyok, jó vagyok. Már nem nézek hátra, nem is kell, érzem a távot, a pályát, kitisztul a látásom, élesednek az érzékeim. Énekelek magamban. Néha zavartan ránézek a rajtszámon lévő szintrajzra, és nem értem, amit látok: ezek szerint kellene lennie / kellett volna lennie még egy pontnak. Nézem az órát, hogy hol tartok távban, matekozok, de nem igazán értem. No mindegy, figyelek, csinálom, kicsit vakon megyek. Az utolsó egyenes, sunyi emelkedő visel meg egyedül, hosszú, és soha-véget-nem-érőnek tűnik. És akkor még azt sem tudom, hogy ez az utolsó, csak a kanyarban befordulva látom, amikor már a hányingerrel küszködök, hogy ez a vége, itt a CÉL, és akkor befutottam. Iszonyatosan örülök, megkönnyebbülök, büszke vagyok, boldog, attól függetlenül is, hogy bemondják, hogy harmadik vagyok.

A rajtra várva

Pálfy Marci egy perc múlva odakiáltja, hogy mégis neki volt igaza, mert elszúrtuk az útvonalat. Teljes zavaromban odabotorkálok a dugókát leadni, ahol azt mondják, hogy tényleg, mivel csak egy ellenőrző ponton voltam. @asszameg. Na sebaj, ez az én formám, mindenesetre ilyen nagyon komfortzónán kívül, ilyen hosszan idén még nem futottam, szóval gyakorlásnak kiváló volt az UTH előtt (ott egyébként sem fogok ilyen gyorsan menni), kizárás ide-vagy-oda. Az utánam beérkező lánnyal, Timivel összeismerkedtünk, és nagyokat nevettünk a versenyen. Persze ő is elszúrta az utat, fogalma sem volt arról, hogy hol is kellett volna letérnie. Vártam anyut, a tesómat, közben ment az ejtőzés, a beérkező futók megtapsolása. Aztán beért Tomi is, lelkesen, anya is vidáman, de kicsit a melegtől elgyötörten. Végre megettük a kaját, ami nagyon ötös volt, felvágtuk a tortát, ami szintén pazar volt. Aztán megkezdődött az eredményhirdetés. Minket ugyan nem érintett, de Tomival azért csak felálltunk, hogy közelebbről megnézzük a ceremóniát, anya pedig maradt a cuccunkkal. A női 15 km-es eredményhirdetéssel kezdték, és már a felkonferálásból kiderült, hogy sok résztvevő elkavart, de a kapott időbüntetés végső soron a sorrenden nem változtatott: így teljes zavaromban álltam fel a dobogó 3. fokára. Az első helyen Őry Eszter végzett, aki végül legyőzte Németh Lucát, így az utóbbi a dobogó második fokára szorult ezúttal. Mint kiderült, az előttem végzett mindkét lány, csakúgy, mint én, elvétette az utat, mint utólag kiderült kábé tízen egy bolyban. A szervezők 5 perc időbüntetést adtak, így az 1:08:54-es időm helyett, a hivatalos 1:13:54 lett. De ami a legjobb, hogy mindösszesen két és fél perccel maradtam le az első helyezettől, ami számomra egy iszonyatosan pazar érzés (#méghogynemvagyokgyors). Persze klassz érzés volt a dobogón állni, de amiért mentem, ettől függetlenül megkaptam: visszatért az önbizalmam, és csináltam egy jó kis komfortzónán igencsak kívül eső futást, kiváló erőbeosztással.

Finisherek (fotó Szasza)

A dobogósok (fotó Szasza)

Lucával pózolós

Aztán otthon láttam a Straván, hogy sajnos kb. 900 méter „vágtunk le” (egyesek a fészbukon már direkt levágásról beszéltek), amiben volt kb. 40-50 méter plusz szint is, tehát az öt perc idő-büntetés igencsak gáláns. Saját tapasztalatból ez a különbözet maximum 7 perc lett volna, a szint pedig nekem inkább előny, mint hátrány. Aztán mint kiderült, a szervezők a helyszínen helytelen döntést hoztak nem megfelelő információ birtokában: az első négy helyezettet tulajdonképpen inkább ki kellett volna zárni, mivel a szabályzat szerint egy ellenőrzőpontot nem érintettünk. Sajnálatos módon emiatt az utánunk beérkező három lány nem állhatott fel a dobogóra. Legyen bármilyen jó is ez a futás, végső soron egy kicsit rossz maradt a szájíz, pedig szerintem a sorrend nem változott volna, ha mindannyian az eredeti útvonalon megyünk. De egy futóversenyen nincsen olyan, hogy „mi lett volna ha”. A szervezők töredelmesen elnézést kértek az érintett lányoktól.

Mindezek mellett bízom benne, hogy azért nem ezekre az „elvétésekre” emlékszünk majd az idei Polar Kaptárkövek Trail-re gondolván: hanem a szervezők lelkesedésére, akik minden igyekezetükkel egy jó versenyt akartak és csináltak is szerintem, a családiasságra, egy eseményre, ahol ápoltuk futó-kapcsolatainkat, ahol örültünk egymás sikerének. És futottunk egy jót, mert ezért mentünk! A testvéremet az eredményhirdetés után pedig külön felköszöntötték szülinapja alkalmából, ment a közös éneklés, és még egy meglepetéssel is kedveskedtek neki. 

A rövid távú verseny hozadéka pedig, hogy zéró, azaz nulla izomlázam volt másnap, így az edzések a szokásos mederben zajlanak majd a héten. Még egy bő hét és UTH!