Már régóta szerettem volna írni egy értékelőt a tavalyi évről, de egészen idáig nem sikerült időt szakítani rá: decemberben vagy otthon pörögtem a családom körül, vagy a munkahelyen húztam az igát, és a karácsony előtti teendők is rendesen megterheltek. Aztán egyszer csak eljött a várva-várt karácsony, ami nálunk mindig nagy csinnadrattával jár. Egyfelől a kicsi gyerekeink életkorukból fakadóan nagy rajongói ennek az ünnepnek, mi pedig komoly gasztronómiai köröket futunk a párommal (műgonddal megkomponált menüsor, hozzá illő borválogatásokkal, és  fejedelmi pezsgőkkel. Idén sem volt ez másként, csak megfejeltük azzal, hogy a szüleim és anyósom is nálunk töltötték a Szentestét, így aztán tényleg volt mi után nézni.

A legjobb családi képünk avagy "Fiú fúróval"

Közvetlenül az ünnepek után pedig egészen egyszerűen jó volt együtt punnyadni, és noha az edzéseket rendben megcsináltam, de írni már nem volt kedvem. Ahogy eljött az újév, jött vele az ilyenkor szokásos január eleji letargia, ami köszönhető annak a szomorú ténynek hogy véget ért a szabadságunk és vissza kell térni a szorgos hétköznapok nem éppen felemelő világába. Persze hamar túltettem magam ezen a kis krízisen, és újból bizakodva tekintek a jövőbe, hisz rengeteg dolgot lehet ám várni. Na de ne ugorjunk ennyire előre...

Először az elmúlt évre térnék ki pár bekezdés erejéig, aztán szólok az idei tervekről is. A múlt évem tulajdonképpen a gyerekszülést követő munkába történő visszatérésről és az ebből fakadó problémák megoldásáról szólt. Összesen három és fél évet töltöttem itthon, ezalatt szültem két csemetét, és mire már észbe kaptam, már újra a munkahelyen találtam magam. Nem tagadom, hogy volt egy olyan bő fél évem, mikor megbántam, hogy ilyen hamar visszatértem, pedig számos indok alátámasztotta a döntésemet. Az elmúlt év ugyanakkor arról is szólt, hogy megbékéltem ezzel a választással és már nem agyalok a mi-lett-volna-ha dolgokon. Szerintem alapvetően nehéz kisgyerekes anyaként újra 8 órás munkába állni, pláne ha a gyerekek miatt még éjszakázni is kell. Meg is szenvedtük a párommal a múlt évet rendesen, de túl lehet élni. Na de hogyan lehet mindebbe belepasszírozni a futást? Ezt is megoldottam, végtelen kreativitással, mások ötleteinek hasznosítása révén, és azt hiszen kiválóra vizsgáztam. Legalábbis önfegyelemből biztosan. Sajnos néha túl is hajszoltam magam, aminek megfizettem az árát, de szépen kikecmeregtem ebből a gödörből is a párom segítségével. Az elmúlt év nagy eredményeként azt könyvelem el, hogy sikerült a család-munka-futás hármasát kellően harmonikusan összehangolni, és a kényes egyensúlyt megtartani. Néha ide-oda billent a mérleg nyelve, de nem voltak nagy kilengések alapvetően. Viszont a futás kapcsán az igazi motiváció valahogyan mégis hiányzott. Kis Mirkó születését követő egy évben valahogyan jobban akartam bizonyítani magamnak, és egy kicsit másoknak is. Tavaly ez nem volt meg bennem, megcsináltam mindent, ahogy kellett, de egy plusz löket hiányzott, mivel erre már nem maradt mozgósítható kapacitás. Amit tulajdonképpen egyáltalán nem bánok, ez a szép ebben az egészben, hogy ahogy változik az életünk, a futás helye is változik, néha egy kicsit ilyen, néha meg homlokegyenest másmilyen, de ez nem jelenti azt, hogy jobb vagy rosszabb, hanem egyszerűen más. 

Az alapozásom egyébként egészen jól sikerült, szorgalmasan csináltam a Barát Gabi, az edzőm által küldött edzéseket, aztán a március végi Vértes Terepmaraton úgy lettem ötödik, hogy azért még jócskán lett volna bennem, de nem kicsit éheztem el köszönhetően a rakoncátlankodó gyomromnak. Sajnos az első félévre betervezett célversenyemet, a Mátrabérc Trail-t olyan időpontra halasztották, hogy így legnagyobb bánatomra nem tudtam részt venni rajta. De ott volt a Kaptárkövek Trail 13 km-es távja, amin sikerült egy harmadik helyet megcsípni, a június eleji Szentendre Trail-en pedig hozzávetőlegesen 10 perccel 7 órán belül értem be, ami azért  valljuk be őszintén eléggé feldobott. Ahhoz képest hogy nyáron nem szeretek versenyezni, a Suhanj 6! órás versenyre mégis rá tudtak beszélni, jól is tettem hogy elmentem, mert 64 km lefutásával a harmadik helyen vágtattam be. A Wizzair félmaraton letoltunk a Váczi Eszter Quartettel egy derekas váltót, önmagában hatalmas megtiszteltetés futni két olyan zenei géniusszal, mint amilyen Eszter és Iván. A Wadkanz Trail biatorbágyi futamán az L távon az előkelő második helyet csíptem meg, aztán jött a Piros 85, ami egyértelműen a hab volt a tavalyi évi tortán. Annyira fantasztikusan jól éltem meg éltem első közép távú terepultráját, hogy ez egyértelműen az edzőm tervező munkáját dicsérte. Az év végére a dolgaim is kisimultak, így a decemberi Budai Trail-re tulajdonképpen öröm-futni mentünk, bár azért odatettük magunkat derekasan. 

Tesómmal és édesanyámmal a Vértes Terepmaratonon

A Kaptárkövek Trail dobogósai

A kicsikkel a Szentendre Trail céljában

A Suhanj! 6 órás után feszítünk Gabival, az edzőmmel és a testvéremmel

Váczi Eszterrel és Gátos Ivánnal

A Wadkanz Trail biatorbágyi futamán 

a Piros 85-ön 10 óra 20 perc futás után

Lobogó hajjal a Budai Trail-en

A minap Mirkóval a Big Bang Theroy egyik aktuális sorozatát néztük, amiben az egyik pár arra döbbent rá éppen, hogy a házasságuk megkötése óta tulajdonképpen semmit izgalmasat nem csináltak. Mi pedig egyből felhoztuk egymásnak az osztrák sítúránkat, a családi nyaralásunkat, a töménytelen koncertélményt (kiemelkedően a bécsi Dave Matthews-t, a pesti Foo Fighters-t és a Szigetes Jamie Cullum-ot), a sok-sok színházat, a floridai kiruccanásunkat, és akkor még a gasztro dolgainkról még meg sem emlékeztem. Egyszóval nem tárgyakat, hanem módszeresen élményeket gyűjtöttünk, lehetőleg együtt, családilag. Ebben benne volt a futás is, de sok eksztatikus élmény ehhez most nem társult. De a mindennapokban segített eligazodni, egyensúlyban tartott, és továbbra is mankóul szolgált, bármi is legyen a problémám. Szóval nagyon sok olyan momentum volt, ami ha visszagondolok, megmelengeti a szívem. Az egyik ilyen, mikor Váczi Eszter barátnőm átküldte az Egy perc című új albumukról éppen felvett első négy számot, és reggel a hideg konyhakövön állva a kávémat kortyolva hallgattam az És a csend-et, és potyogtak a könnyeim. Vagy amikor ugyanezt a számot hallgatva a Piros 85-ön 9 óra futás után a szürkülő erdőben az utolsó hegyemet mászva megvilágosodok. Vagy amikor Eszter ugyanezt a számot nekem dedikálja egy novemberi koncertjükön. Vagy amikor az Ügynök halálát láttam az Örkény Színházban, amely annyira fájdalmasan letaglózott, hogy a függöny után 10 percig nem bírtam abbahagyni a zokogást. Vagy amikor arcul csap, hogy 37 évesen megnézem a tökéletes filmet, amelyet mintha csak nekem írtak volna, csupa nagybetűvel. Vagy amikor Mirkóval nyáron a teraszról figyeltük a nyári kivilágított Budapestet és szívünkben épp ugyanaz a szám szólt. Vagy amikor a kicsi gyerekeim a legváratlanabb pillanatban ölelnek meg, és mondják azt, hogy szeretlek. És sorolhatnám....Ebben a kontextusban a futás egy kicsit eltörpül most, de egyáltalán nem veszít értékéből, mert sokat hozzátett ahhoz, aki most vagyok, és aki leszek. 

No de a sok-sok lelkizés után jöjjenek a jövő évi tervek. Szokásomhoz híven március végig nem megyek versenyre, hanem csak befelé figyelek, építkezek. Aztán március végén jön a már szokásosnak mondható Vértes Terepmaraton (maraton vagy ultra táv), áprilisban a BM Országos Terepfutó Bajnokság, májusban pedig az első féléves célverseny, a szívem-csücske-Szentendre-Trail. A második félévre pedig vár egyetlen jól megkomponált sík maraton (Dublin, Frankfurt vagy Porto). Jövőre megpróbálok több munkát beletenni ebbe a dologba, ha körülményeim engedni fogják. De mindemellett továbbra is élni akarok, minőségi időt tölteni a szeretteimmel, sokat látni, megtapasztalni, fejlődni. És idén ígérem, hogy elolvasok 12 könyvet (a havi egy kulturális előadást nem is említem, mert az 100 % hogy meglesz). 

És akit a számok érdekelnek: tavaly nem sokkal kevesebb, mint 3000 km-t futottam, olyan 75 000 méter szintkülönbséggel. 

 Folyt. köv. és drukkolni ér! :-)