Lassan egy egész hét telt el a maraton óta, de úgy éreztem, most inkább kivárok az élmények megírásával: ennek legfőbb oka, hogy elég megviselt voltam a verseny után, mind fizikailag, mind pedig mentálisan, és első felindulásban nem szerettem volna olyan érzéseket papírra vetni, amelyeknek a helytállóságát a későbbiekben megkérdőjelezek.

Az előzményekről elég sokat írtam idén, ezért csak zanzásítva térek ki a leglényegesebb tényezőkre. Ha esetleg valaki nem tudná, azért választottam a Szeged Maratont, mert ez volt az egyik kijelölt válogatóverseny az októberi, dublini Rendőr Maraton Európa Bajnokságra, amire még év elején beadtam a nevezésemet. A szegedi megmérettetés mellett volt még egy-két korábbi, hűvösebb időben megrendezett opció, de azoknak az időpontja nem volt beilleszthető a családunk menetrendjébe, így kényszerhelyzetben voltam, a szegedi dolog pedig még viszonylagosan jónak tűnt. Bár tudtam, hogy meleg lesz, de arra gondoltam, hogy talán sikerülni fog nem csak este / éjszaka futnom – mint ahogyan egyébként időhiány miatt szoktam – hanem esetleg napközben is. Ez persze utólag hiú ábrándnak bizonyult, mivel annyira sűrűre sikerült mind az április, mind pedig a május, hogy a munkából sokszor nem tudtam elszabadulni, így ezek az áhított és tervezett napközbeni edzések néhány kivételtől eltekintve rendszerint ugrottak.

Az edzéseimet ugyanakkor szorgalmasan megcsináltam, néha megtört lelkesedéssel ugyan, de terepfutó létemre gyűrtem az aszfaltot, csináltam a végeláthatatlannak tűnő feladatos, résztávos edzéseket, mindent, amit csak Barát Gabi, az edzőm számomra kiszabott. Volt sok-sok hosszú, benne lendületekkel, számos váltogató, különböző hosszúságú ismétléses feladatok, mindig valami más, és ezért korántsem jellemezném eseménytelennek a felkészülési időszakot. Egyszer „lázadtam” csak fel, mikor egy 35 km-es edzésbe belecsempésztem egy kis szintet is („csak” 1200 m-t), pedig megegyeztünk korábban, hogy alapvetően törekszem a síkon futott edzésekre (ha van lehetőségem). Mivel a Szentendre Trail-t, amire még tavaly novemberben neveztem, a Szeged maratonra cseréltem, önmagam vigasztalásaképpen önkéntes segítőnek szegődtem a versenyre, így ha legalább egy kicsit, de most én is beleadtam a nagy közösbe, amiből korábban már olyan sokszor részesültem. Ez akkor volt, mikor a testvérem Tomi, az Ultra Trail Hungary 112 km-es távján harmadik férfiként futott a célba, amit borzasztóan motiváló volt megélni, és a hatása még mindig tart.

Lelkileg ugyanakkor összességében nem volt ez egy felemelő időszak, sok megoldandó feladat feszített a munkahelyen, és általánosságban nehezen találtam a helyem a világban. Legyen elég annyi, hogy sok-sok kérdőjel van / volt bennem, anélkül hogy kiteregetném itt a lelki szennyest. Bár azt mondják, hogy a célverseny közeledtével az érzelmek széles skálán mozognak, ez szerintem ezt a szintet bőven meghaladta. Viszont kárpótlásul ott volt az egyre jobb tempóm, a fokozódó erőnlétem, bár a fókuszommal voltak problémák.

A versenyt megelőző két hétben a gyerekek betegek lettek: 40 fok körüli lázzal küszködtünk, beugrott felváltva mindkét nagyi segíteni, hogy tudjak menni dolgozni mindezek ellenére, mivel olyan feladataim voltak, amit nehezen tudtam volna másra bízni. Nem voltam nyugodt, távolról sem voltam kipihent, és az időjárás jelentés is kellően elkeserített: 31 fokot jósoltak a maraton napjára, szép, derült idővel.

A versenyre a tesóm, Tomi kísért el. Reggel indultunk a fővárosból, fél 9 körül pedig már a versenyközpontban nyüzsögtünk a többi, lelkesnek tűnő sporttárssal. Más ez, mint a terepfutó versenyeken, ahol szétnézek, és tele van a terem ismerős arcokkal. Itt szétnézek, és ismeretlenek vesznek körül, nem is izgulok, mert nem érzem magam idevalónak. Míg egy terepfutó versenyre összepakolni a cuccokat nettó egy óra módszeres készülődést takar, egy aszfaltos maratonra csak 10 perc alatt belöktem a cuccaimat egy táskába. Tomival a rajt előtt elválunk, mivel ő már elindult az első találkozási pontunkra. A verseny előtti napon részletesen átbeszéltük, hogy milyen segítséget várok tőle, és hogy melyek leszek azok a pontok, ahol ott lesz, ha törik, ha szakad. Előtte részletesen elolvastuk a versenyszabályzatot, illetve Tomi még a szervezőknek is írt, hogy mennyire szabályos / kivitelezhető, amit közösen kiötöltünk. Mivel tőlük zöld utat kaptunk, így ennek megfelelően terveztük meg Tomi szerepét a versenyben. Alapvetően Tomitól azt kértem, hogy rendszeresen jöjjön, anélkül hogy megállnék, adja a hideg vizes kulacsot, hogy locsolhassam magam, illetve ellát géllel / sótablettával. Ezen túlmenően pedig improvizál, problémát old meg, lelkesít, kirúgja a virtuális széket, ha esetleg leülnék / feladnám, nem enged picsogni, egyszóval valahogy végigrugdos ebben a kánikulai melegben egy aszfaltos maratonon, ami egyébként sem a műfajom.

Még a versenyközpontban lelocsoltam a fejem, bevizeztem a sapkám, de érdekes mód, a rajtban állva már abszolút semmilyen hatása nem volt: most komolyan 5 perc alatt meg is száradtam? Mekkora nagy szívás lesz ez? – mégis higgadtnak érzem magam, pedig a fejem a sapka érezhetően forrósodik a tűző napon, és állva 100-as a pulzusom. A fülemben szól Aerosmith Dream on-ja. Tudom, nagyon elcsépelt, de pár éve egy Szentendre trail előtt nagyon adta, így ez amolyan verseny előtti kabala-zene, ami segít fókuszálni. „You got to lose to know how to win” – éneklem kicsit fennhangon, bár senki sem hallja, a közös bemelegítés eufóriája elnyomja a dünnyögésemet. Aztán mikor az órára nézek, látom, hogy idő van, visszaszámlálás indul, és már ki is lőtt a lelkes egyéni maratonista és a váltós mezőny.

Repülőfázis 182-es rajtszámmal

Gabival a verseny előtt átbeszéltünk, hogy mikor, milyen pulzussal kellene futnom, azzal a fenntartással, hogy azért a kánikula ezt felülírhatja, így kaptam néhány instrukciót arra vonatkozóan is, hogy mi a teendőm, ha irreálisan magas értékeket látnék már a verseny elején.

Az első pár kilométert a rakparton futva tettük meg. Próbáltam rendszeresen nézni az órámat, hogy milyen értékeket mutat, és mivel már ekkor nagyon melegem volt, igyekeztem nem nagyon pánikolni. Viszonylag hamar látszott, hogy ez nem lesz egy séta-menet. Már az első pár kilométerem kívül volt a tervezett tempón, de az órámon már így is 165 körüli HR értékeket láttam. Itt van a zsebemben az a @urva 100 mentális forint, nem szórom el, okosan elköltöm, ez a feladat. A Bertalan-hídról leérve Tomi felveszi a tempóm, adja a hideg vizes kulacsot: orgazmikus érzésekkel öntöm a fejemre, és közben szinte hallom, ahogy a hirtelen lehűlt fejem sistereg. Tomi látja a kezdeti kétségbeesést a szememben, nem is kell mondanom, magától gyorsan hozzáteszi, hogy ne aggódjak, ott lesz lépten-nyomon, gyakrabban, mint beszéltük. A jelenléte megnyugtat, és a kezdeti hőség okozta sokkot itt magam mögött is hagyom. A Közép kikötő sorra érvén Punnany Massif Partizánja egészen feldob, szeretem ennek a számnak az alapját, klassz ritmust ad, nincs komoly mondanivalója, minimum a Balaton partra képzelem magam, aszfaltos futáshoz első 5 km-re pont optimális. Aztán jön Jess Glynne Hold my hand-je, amit csak azért tettem fel, mert az öt éves lányom egyik kedvence, és ha hallgatom, egyből előttem lesz a szamóca-szörpszerű vigyorgó kis arca. A szívemet megmelengeti, ahogy lelki szemeim előtt látom, hogyan ugrabugrálja körbe a szobát erre a kis idétlenségre. 

Aztán a Holt-Marosnál jön a murvás rész. Végülis egy városi, aszfaltosnak képzelt versenybe kellenek az ilyen kihívások (nekem ez nem hiányzik, további időlassító tényező). Néha oldalra nézek, és rácsodálkozok a látnivalóra. Húdeszép, inkább hideg rozét innék itt a parton ülve valaki arra érdemessel, ahelyett hogy szívatom magam, na de ezt választottad anyukám. A Vad fruttik éneklik a fülemben hogy amit érzek az jó - ja, távolról sem annyira, de ezen most lépjünk inkább túl. Nem költöm a virtuális fizetőeszközt, inkább mosollyal üdvözlöm Tomit, aki adja a következő adag hideg vizes leöntést. Második orgazmus, pipa. A Holt Marost szépen körbefutjuk, egy frissítőpontot benézek valahogyan út közben, így nem tudtam inni ugyan, de Tomi majd megitat szépen. A Felső kikötő sorra visszaérvén kiszúrok egy Ultra Trail Hungary pólós szurkoló srácot, kurjantok is neki, hogy klassz a pólód, amit széles mosollyal díjaz. Többször is észre veszem ezután az útvonalon itt-ott felbukkanva, ismeretlen terepfutó léte ellenére megnyugtat a jelenléte.  

A Makai úton futva aztán szépen távolodunk a várostól, és itt jön egy elég nehéz szakasz: a nap egyre jobban tűz, Stromae zenéjére kicsit katatón állapotba is kerülök, pedig érzem, hogy nagyon korai ez még. A járda helyett inkább a bicikli utat választom: a járda sok helyen nem éppen jó állapotú, pedig most nincs felesleges energiám arra figyelni, hogy hova lépjek. Jobb lenne az úttesten futni, na de nem pazarolom a mentális energiát, ez van, ezt így kell most végigcsinálni. Tomi rendszeresen ott van, úton, útfélen, felveszi a tempóm, adja, amit kérek, biztat, ha ő nem lenne most, szerintem kiállnék, de így nem teszem. A lejátszómon sorra jönnek a Dubioza Kollektif, meg a Russkaja zenék, na meg a mostanában elmaradhatatlan Viza - érezhetően nem kívánt módon elterelődnek a gondolataim, amiket gyorsan vissza is kergetek a fókuszáltság irányába. 32-33 km környékén bukkannak fel először a várva-várt felhők: gyors megnyugvást adnak, a sapkámat meg is fordítom a fejemen. Hirtelen nagyon lazának érzem magam a fejemen-visszafordított-sapkámmal, miért nem csinálom ezt gyakrabban ? 

Ez a kép azt hiszem tökéletes összefoglalása ennek a versenynek 

Aztán a töltésen volt egy kisebb fordító: itt már nagyon elgyötört voltam, de legalább lefoglalt az a tevékenység, hogy pásztázzam a mögöttem haladó mezőnyt, lohol-e maratonista versenytárs a közelben. Tomival találkozok, megnyugtat, hogy harmadik vagyok, az előttem lévőt valószínűleg nem tudom behozni, mögöttem közel és távol senki, csak ügyesen húzzam be így, ahogy eddig. Higgadt vagyok, bár a pokolba kívánom ezt az egész aszfaltos-maratonost dolgot, pontosan tudom, hogy mi a feladat, és végre fogom hajtani. Ekkor jönnek az elborult System of a down számaim, tökéletes időzítéssel. Az utolsó pár kilométert már nagyobb intenzitással tolom, az edzői előírásoknak megfelelően, a Bertalan hídra érve pedig elkezdek sírni. Sok minden van ezekben a könnyekben: büszkeség, de csalódottság, szomorúság, viszont ugyanakkor elégedettség is, magam alá temetnek az érzelmeim, teljes ambivalencia. 

A háttérben ment a lelki tusa

Aztán a hídról leérvén megbékélek, boldog vagyok, tudom, hogy megállok nemsokára. Megtettem mindent, amit lehetett, hosszú út áll mögöttem, ezt a mai napot így kellett megélnem, és ez is teljesen rendben van: You got to lose to know how to win”. Egy váltós lánnyal futok szinte együtt. A cél előtt rutinosan egy kicsit lemaradok, ne legyen közös célfotónk, legyen mindenkinek sajátja, pár másodperc ide vagy oda, teljesen mindegy. Amikor beérek, szívből tudok mosolyogni, és bár kicsit rosszul vagyok, Tomit hálásan ölelem meg, és alig várom hogy a kezemben legyen a megérdemelt, jégakuk közé rejtett rohadt hideg Heinekenem. 

A célfotóm - a kánikula pedig bekaphatja: 3:42:46

Az eredményhirdetés előtt gyors zuhany, a hajamat képtelenség volt kibontani, végül kitéptem belőle egy nagy csomót, a fodrászom majd biztos hiányolni fogja. A dobogó harmadik fokán büszkén feszítettem, bár ez a része a dolognak nem számított, de azért igen jól eső végkifejlete volt az eseményeknek. 

Szentendre Trail pólóban őszinte mosollyal

Hivatalos eredmények itt. Ami fogyott: Hammer gélek 40 percenként egy, Hammer endurlolyte -ből óránként egy. Az agyongyötört Hoka Clifton 4-em ismét jól muzsikált, kölcsönkapott - nagyon köszönöm a tudod-mit-is - kabala-száram márkája Compressport, rövidnadrágom Nike, atlétám Salomon S-lab, sapkám Nike, övtáskám Asics, órám Suunto Ambit 3 Run, ugyanitt szponzor kerestetik. ;-) 

Külön köszönettel tartozom Gabinak, az edzőmnek a felkészítésért, és azért hogy ha én nem is mindig, ő töretlenül hisz bennem. A testvéremnek pedig rendkívüli hálával tartozom, mert az ő ádáz segítsége nélkül valószínűleg célba se értem volna múlt hét vasárnap. 

És noha a verseny után azt mondtam, hogy soha a büdös életbe nem futok aszfaltos maratont, most már másképpen gondolom.

Folytatjuk, 

Hegy-vagyok Fruzsi ;-)