Krk (2018. augusztus)

Ma is élénken él bennem az a perc, amikor korán reggel a keskeny sziklás ösvényen futok felfelé, balomon a tenger és a szakadék, jobbomon pedig az egyre gyérülő, el-eltünedező növényzet. Noha csak a pékségbe terveztem elkocogni, hogy az otthon maradt, még alvó családtagoknak vételezzek friss péksüteményt, mégis a terepen kötöttem ki az aszfaltos cipőmben. Az ösvény egyre inkább kikanyarog a szakadék szélére, én meg egyszer csak megtorpanok. A terepfutó, akinek tériszonya van. Próbálom lecsillapítani, de talán inkább elfojtani a szívem izgatott, rémült dobogását és megküzdök azzal az érzéssel, hogy amilyen terveim vannak a jövőben (néhány, magas hegyi verseny abszolválása), igazán elvárás az, hogy ne váljak halálra egy ilyen szituációtól. Néhány mély levegővétel közben elvégzett reális helyzetértékelést követően óvatos léptekkel elindulok tovább az úton, ami még nem tudom, hogy hova is vezet, de az emelkedőn felfelé tovább, az egyszer biztos.

Dublin (2018. október)

Kényelmes nyújtózás a pazar szállodai szobában elterülő ágyon. A folyton visszatérő emlék, ami dublini Rendőr Maraton Európa Bajnokság – az elmúlt év egyik célversenye – után megmaradt, az a váratlan ajándékként kisgyerekes szülő ölembe hullott „magány”, amiért nem győztem hálásnak lenni a női csapattársaimnak, Gyebnár Évinek és Frankó Csillának. Mivel hármunknak kellett osztoznunk két szobán, ezért a lányok gálánsan átengedték nekem az egyiket, hogy végre a sok-sok éjszakázás után végre kialhassam magam. A csajok ezzel tulajdonképpen olyan mintha egy wellness hétvégével ajándékoztak volna meg. Az igazat megvallva soha életemben még egy verseny előtt sem aludtam ennyit, mint a Dublin City Maraton előtt (pl. a vasárnapi megmérettetés előtt potom 10 órát sikerült összehorpasztanom).

Nem írtam beszámolót a versenyről, ahogyan az elmúlt évről sem, ennek számos oka van. Egyfelől nehéz lett volna őszintén vallanom arról az önismereti útról, amit megtettem. Kicsit olyan érzés volt, mintha ragaszkodnék az életem bizonyos életszakaszához, ami már meghaladottá vált és ez az elengedés, az illúziók elvesztése az, ami felemésztett lelkileg a mókuskerék örökös taposása és az ezzel együtt járó kialvatlanság mellett. Mindazok a futós célok, amiket kitűztem, egyszeriben súlytalanná váltak, megszűntek tovább motiválni, csak tettem a dolgom, néha már szinte lélektelenül, a lelkesedés teljes hiánya jellemzett. Van az az érzés, amikor nem találod egyszeriben a helyed és fogalmad sincs, hogy hova lettek a dolgok, amik korábban annyira motiváltak. Ez az őrlődés a kedvenc dublini képemen viszont mégsem látszik, ahogy Évivel egymás kezét szorongatva, nevetve robogunk a dublini maraton 3:30:46-os célja felé, olyan mintha minden negatív, nyomasztó dolog egyszeriben elillant volna, helyette csak betöltött a pillanatnyi öröm.

Balról Évi, jobbról én, a téma, hogy mennyire boldogok vagyunk, hogy már csak kb. 20 méter van hátra

A maratonfutó és az endorfintermelés

Naná, hogy vissza kellett adni :-( 

Alapozás

A dublini maraton után kis pihenést követően újra elkezdtük a munkát az edzőmmel, Barát Gabival. Abban állapodtunk meg, hogy az első féléves célverseny az Ultra Trail Hungary 112 km-es távja lesz, a maga 4200 méteres pozitív szintemelkedésével, ehhez márciusban edzésként részt veszek a Vértes Terepmaraton leghosszabb betétszámán (50 km, 1245 m+), illetve a Mátrabérc Trail-en (54 km, 2800 m+). Az alapozás jól sikerült, az edzéseket sikerült belepasszírozni az életembe, bár számos kihívás akadt a család-munka-sport háromszögében való lavírozás közepette, amit a regeneráció sínylett meg igazán. Az igazat megvallva örültem, ha valahogy eljutottam edzeni és sokszor az alvóidőmből csíptem le ezekhez az én-időtöltésekhez. A futás még megvolt, de aztán a nyújtás sokszor bizony elmaradt, mivel örültem, ha a nap rendelkezésre álló 24 órájába éppen valahogy belesűrítem és megoldom a rám váró teendőket. Az tény, hogy a gyerekekkel már egy fokkal könnyebb, mivel már majdnem 6 és 4 évesek, de azért a nagyjából 8 órás munka, meg a háztartás, meg az időigényes hobbim mellett már bőven túlvállaltam magam. A tapasztalatom az, hogy ez megy egy darabig, de aztán a szervezetem beint egy jó nagyot és köszöni szépen, nem kér belőle. A futásokon azt vettem észre, hogy szép fokozatosan elkezdtem lassulni, ahelyett, hogy gyorsultam volna a tavasz közeledtével. Akkor már folyton fáradt és kedvetlen voltam, csupán néhány dolog tudott vidámmá és motiválttá tenni, folyamatos lelki hullámvasúton ültem. Ráadásképpen maga alá gyűrt egy csúnya megfázás, amiből aztán arcüreggyulladás, majd pedig egy jó három hetes betegeskedés következett. Amikor a munkahelyi éves szűréshez csináltattam meg a szokásos laboromat, már gyanakodva kértem pajzsmirigy-hormonokat is. 2017-ben dr. Breyer Helga doktornőnél jártam, aki rávilágított a pajzsmirigy alul-működésemre és megfelelő tanácsokkal látott el annak kezelése érdekében. Aztán ahogy jobban lettem, úgy kezdtem el ezeket az ajánlásokat figyelmen kívül hagyni szépen fokozatosan. A célversenyem előtt másfél hónappal kezdtem igazán kétségbe esni: hiszen annyi munkát, energiát, verejtéket, lemondást, örökös újratervezést tettem bele ebben a felkészülésbe és most mégis elúszni látszik az egész. A laborleletemmel az utam a Sportkontroll-ba vezetett, ugyanis sikerült nagy protekcióval viszonylag korán időpontot szereznem Helga doktornőhöz. A kórtörténetem és a friss eredményeim birtokában elkezdtük az infúziókúrát, amihez nem fűztem túl nagy reményeket (a lelkesedés teljes hiánya erre is kiterjed). Az első alkalom utáni hétvégi 28 km-es hosszúmon már ismét „szárnyalni” kezdtem, ráadásul mindezt egy sok-szintes, javarészt napsütésnek kitett pályán. A lábaim könnyűek voltak, az elmúlt pár hónap csigatempója után mintha csak felhúztak volna. Az arcüreggyulladásból sikerült végre kigyógyulnom és mintha töltőre tettek volna, újra van energiám. A második alkalomra már lelkesen érkeztem, a jövő héten pedig pedig egy utolsó immunrendszer – tunning vár rám. Mindezt megtámogatom a megfelelő táplálkozással, nyújtással, alvással és láttok ti még engem az Ultra Trail Hungary mezőnyében futkosni, egy jó széles vigyorral az arcomon.

A rövid helyzetjelentés után azt még elárulom, hogy megint behülyítettem magam egy aszfaltos maratonnal: idén novemberben Firenzében teszem magam próbára több más Gizionos csapattársammal együtt. A nevezés megtörtént, az operajegyem megvéve, szóval az igazán fontos részletek rendezve. :-) 

Folyt. köv., Fruzsi