Mostanában sokszor jár az eszemben a Futásról nőknek mottója: „Fuss a saját utadon”. Érdekes, de mégis mintha most sikerült volna megtöltenem ezt a mottót saját tartalommal, így végre tényleg magaménak érzem. Kellett ehhez egy olyan időszak, amikor kényszerből ugyan, de nem tudtam versenyeken indulni. Nem voltak megmérettetések, amik elvették volna a fókuszt a futás / edzés örömétől. Persze mindannyian mások vagyunk, vannak, akiket ezek az események motiválnak igazán, nekem azonban mostanában csak felesleges stressz-forrást jelentettek. Egyfajta kényszert, hogy jól kell szerepelnem, hogy megfeleljek az „elvárásoknak”. De melyek is ezek? Az enyémek? A családomé? A Közösségé? A testvéremé? Az edzőmé? És ha sikerül megfelelnem ezeknek, akkor vajon boldogabb ember leszek? Jó-e az, ha a hobbim nem öröm, hanem stressz-forrás? A válasz egyértelmű nem. A tavalyi évem egyik nagy előrelépése talán az volt, hogy elengedtem ezeket az „elvárásokat”, a magammal szemben támasztottakat is (nyilván ez volt a legnehezebb, hogy megtanuljak nagyvonalú lenni magammal szemben is). Elfogadni azt, hogy nem baj, ha nem vagyok tökéletes. Nem baj, ha nem megy mindig jól. A lényeg a tapasztalás, a tanulás, az építkezés, önmagam megismerése. Amit tilos, magunkat másokhoz hasonlítgatni: saját tapasztalatom szerint rendkívüli módon romboló tud lenni, ha örökösen a közösségi oldalakat nézegetjük, mások klassznak tűnő, rendkívül gyors, ámde lazának titulált edzéseit. :-) Őszintén örülök, hogy én már túlléptem ezen az evolúciós fázison és cseppet sem érdekel mások pébéje, pályacsúcsa, dobogója, mert pontosan tudom, hogy az adott ember nem feltétlenül ettől (lesz) boldog. Szóval merek futni a saját utamon, de ettől függetlenül nagyon tudok örülni mások sikereinek, legyen szó profikról vagy csak nagyon amatőr kezdőkről. Mert mindannyian teljesen kezdők voltunk egyszer, nemdebár?

Szóval így hogy nincsenek versenyek, amik felesleges stressz forrást okoznának, végre tényleg lehetett koncentrálni az edzésre. És érdekes, hogy mennyivel jobban ment most, mint eddig valaha! Pedig nem volt ez egyszerű időszak, az otthonlevő két óvodással, meg a párom home-office-ával és azzal a ténnyel, hogy nekem mindemellett be kellett járnom dolgozni, bár rugalmas vezényléssel. 

Akartam egy hosszabbat futni ebben az első félévben is és mivel a tesóm, Tomi már kívülről betéve ismeri a Nagy – Szénás kör útvonalát (75,5 km, 2175 m szinttel), már amikor pusztán tervezte a pályacsúccsal végződő briliáns futását felmerült bennem, hogy ezen az úton én is szívesen végig mennék. Aztán jött az ötlet, hogy Tomi majd fut (akarom mondani kocog) velem, nyulazik, ha azt igénylem vagy csak pusztán kísér / szóval tart, ha arra vágyom, vagy békén hagy, ha éppen antiszociálisan túl mélyre ásnék magamba. Régen csináltunk hasonlót közösen, ezért június 20-án délután 4 órakor nekivágunk, ezúttal Tomihoz képest jóval lassabb tempóval, de együtt. Bensőséges-tesós-futás, akarom mondani önazonos-Belusos. Borítékolható a nyári meleg, ez indokolja a délutáni indulást, így szépen belefutunk majd fejlámpával az éjszakába. Helyzetünk egyszerűsítése érdekében a szüleink felajánlották, hogy segítenek nekünk, így igazi családi programnak ígérkezik ez a nap, ami átnyúlik majd a másnap éjszakába. Egy előre megrajzolt útvonal, ahol mégis a saját utamon futok majd, legyen ez bármilyen is. <3 

Folyt. köv., Fruzsi