2020. okt 16.

Vadlán Ultra Terep (108 km, +3000 m) versenybeszámoló

írta: b.fruzsi
Vadlán Ultra Terep (108 km, +3000 m) versenybeszámoló

2019. október 5., Vállus

Liluló szájjal, magamat kukászsákba bugyolálva várom a felmentő sereget, hogy visszajussak valahogyan Cserszegtomajba. Akkor még nem gondoltam, hogy idén nem az ötvenes, hanem a hosszú távot választom, hogy méltó revansot vegyek a Keszhelyi-hegységen, no meg az önbecsülésemen esett csorbán, hogy kiállni kényszerültem a Vadlán 50 km-es versenyéről.

2020. október 3., 6:00, Cserszegtomaj

Sokszor azt érzem egy-egy terepfutó verseny rajtjában ácsorogva, hogy fogalmam sincs, hogy hogyan is kerültem ide. Tavaly még fogadkoztam, hogy nincs keresnivalóm az igazán hosszabb távok világában (100 km+), de valahogy mégis magától értetődőnek tűnt, hogy benevezek. Ki a fene érti ezt? – ezek a gondolatok jártak a fejemben, miközben balga módon egy hirtelen ötlettől vezérelve kicsit szorosabbra fűztem a cipőmet. A rajt előtt harminc másodperccel, miközben a melegítést mímelve ugrándoztam, már tudtam, hogy elkövettem az első hibát, de időm már nem maradt arra, hogy lazábbra kössem, ezért néhány gyors mozdulattal megrángattam, hátha enged valamennyit az enyhe szorítás. Gabitól, az edzőmtől nagyon alacsony maximum pulzust kaptam a versenyre, 149-150 ütés környékén kellett tartanom az intenzitást. A Nagy-Szénás körön (75 km), ahol sikerült egy jót futnom idén júniusban, ez a visszafogott taktika egyszer már bevált, most már csak hinnem kellett magamban ismét, hogy ezúttal is működni fog. Csak hát nehéz függetleníteni magamat a rajtnál kilövő, ambíciókkal teli tömegtől és csak befelé figyelni, no meg a pulzust csekkolni minduntalan az órám kijelzőjén. Fura volt, de a kezdetben rajtam elhatalmasodó izgalom viszonylag hamar, olyan 10-15 km után elmúlt és mérhetetlen nyugalom szállt meg. Magamba mélyedni nem igazán tudtam, mert folyton történt valami, a pontok gyorsan jöttek egymás után, azon kaptam magam, hogy mire megeszek/megiszok mindent, már megint feladat van, ehetem/ihatom a következő adagot. A szüleimre most is számíthattam, elvállalták az egész napos pátyolgatásomat, így minden ponton ők frissítettek (kivéve a két Büdöskutat, amelyet autóval nem lehetett megközelíteni). Rettenetesen szeretem, ha a gondjaira bízhatom magamat, kicsit olyan érzés, mintha újra gyerek lehetnék (a sárban ugrálás hiányzott egyedül a képletből). Nem fogok részletesen kitérni a verseny egyes szakaszaira, mert aki nem volt ott / nem futott még itt, talán unalmas lehet, meg egyébként is, szeretem pusztán a főbb benyomásokat megőrizni és megosztani. Szóval az első legfontosabb ilyen, az az útvonal nehézsége és szépsége. Olyan csodaszép helyekre jutottam el általa, hogy néha a lélegzetem is elállt, valamikor meg csak pusztán szitkozódtam, hogy „Ez most komoly? Ide kellene lemásznom?” vagy épp az ellenkezője „Nemár hogy ide kellene felmásznom…!”, mindezt úgy, hogy volt már jócskán több tíz kilométer a lábaimban. A másik legfontosabb benyomás, az a szervezők lelkesedése, kedvessége, figyelmessége. Ahogy a büdöskúti ponton az egyik „földim” megműtötte az izzadságtól átnedvesedett, folyton leszakadó rajtszámomat (köszönöm szépen még egyszer, onnantól már kitartott a célig). Az órám kijelzője, ahogy folyamatosan visszafelé számlálja a célig még hátralevő kilométereket. Amikor már húsz kilométeren belül voltam (tehát túl nyolcvanon) hisztérikusan nevetni kezdtem. Amikor azon gondolkoztam, hogy ha egyszer beérek, tuti elbőgöm magam, aztán mégse. Amikor megnéztem a neten, hogy a testvérem Tomi, hogy áll a férfiak versenyében. Amikor Balatonedericsen azt mondtam Anyuéknak, hogy náluk jobb szülőket senki sem kívánhatna magának. Amikor beszéltem az otthoniakkal és a gyerekeim kiabálva hajrá-anyáztak a telefonban. Amikor már rosszul voltam a gélektől, de mégis beerőltettem valahogyan. Amikor mindezek ellenére a cucc bennem maradt. Az utolsó Snickers, amit három részletben majszoltam el az utolsó 15 km-en. Amikor hangosan terceltem az I’m still standingre a Pomplemoose-tól. De az is megmaradt, amikor azon fortyogtam, hogy miért nem tudok normálisan élni, mint más. Amikor arra gondoltam, hogy ugyanezt még egyszer akarom. Na jó, nem egyszer, sokszor. Amikor arra gondoltam, hogy milyen szépek (vélhetően voltak) a lábkörmeim. Amikor elöntött a hála, hogy minderre képes lehetek. Amikor fogadkoztam, hogy ha beérek, egy hónapig csupa jót teszek majd a testemmel, ha már ennyire hagyja, hogy uraljam. A sötétben indulás és a sötétben érkezés, köztük a 27 fok melege. Amikor a cél felé közeledvén elöntött a nagyszerűség visszavonhatatlan érzése. 14:09:33. Ennyi idő kellett végig menni a 108 km-en, +3000 m szintkülönbséggel. Volt benne két vár, hét kilátó, csodálatos panoráma, végül a családom ölelése a célban. Ez volt az én Vadlánom 2020-ban.

Köszönettel tartozom a párom és a családom által biztosított támogató és szeretetteljes közegért, ami az elmúlt évben határozottan körbevetett, enélkül nem lett volna a felkészülésem teljes. Barát Gabi, az edzőm segítségéért, aki immáron 5 éve treníroz rendületlenül, akivel az együttműködésünk azóta is töretlen, baráti, nélküle szintén nem jöhetett volna létre ez a szép eredmény. És még a testvérem, Tomi is elégedett, na, azért ez valami. 

Másnap a kezemben cipeltem be a lakásba a táv teljesítésért járó egyedi „befutó követ”. A lányom meglát az ajtóban és hitetlenkedve, a legnagyobb ámulattal kérdezi: „Anya, most komolyan egy sziklát nyertél? Ez mennyire menő már!”. Igen, szerintem is az, ilyen ez a Vadlán életérzés, próbáljátok ki ti is!

120853738_340955510317112_479241460202578929_n.jpg

I'm still standing

120811291_460239671613975_9207808852144671450_n.jpg

Hogy kerültem én ide? :-)

120844507_1021923144988080_3023750159241053075_n.jpg

Szakértjük a befutó köveket. Figyi Zalán, nekem gyerekeim vannak, olyat adj, ami lekerekített szélű. :-) 

120767666_343869500379876_6212150680614091214_n.jpg

Ultrás lányok dobogója (jobbomon Serly Valéria, balomon Hajduk Eszter)

dsc_0047.JPG

#legjobbtesó

Szólj hozzá