Múlt hét vasárnap részt vettem a Terepfutás.hu rendezésében megszervezett Ensport Vértes Trail terepfutó versenyen. Mint ahogyan itt is írtam, pusztán edzésként mentem el a rendezvényre, bár komolyan felmerült bennem a kérdés, hogy az egóm vajon elbírja-e, hogy tétlenül nézem, ahogy elmegy mellettem a mezőny nagy része, miközben rezignáltan konstatálom, hogy nekem most ez a teljesítendő feladat. Még pedzegettem is az esemény előtt Gabinál, az edzőmnél, hogy vajon nagyon megorrolna-e, ha esetleg kissé feljebb kúszik a pulzuskám, mint az általa előírt lazán baráti zóna? Ő kissé szenvtelenül, összehúzott szemöldökkel helyre tett, hogy csak magammal szúrok ki, két hét múlva a Suhanj!6-on majd szépen visszaüt az elfutott verseny/edzés, hívjuk, ahogy akarjuk. Szóval komoly kétségeim voltak, hogy menni fog-e, hogy edzésként futok egy versenyen, de úgy gondoltam, hogy az elmúlt években kellő bölcsességre tettem szert, illene is használnom alkalomadtán ezt a tudást. Na de kissé előreszaladtam, kezdjük az elején.

A móri versenyközpontba viszonylag korán érkeztünk, az edzőtársunk, Sáringer Zoli jóvoltából, aki pusztán jófejségből lefuvarozott minket a rajtba: megvárta, míg én lefutom a távot, Gabi meg alaposan kiszurkolja, Balázs meg kiönkénteskedi magát, aztán szépen hazavitt mindannyiunkat. Rengeteg Gizion indult a különböző távokon, sokan pedig segítőként vettek részt a rendezvényen. Én magam az L távra tettem le a voksom, a maga 30,5 km-ével és kevésbé szintes voltával (810 m-es pozitív szintkülönbségével) viszonylag barátinak tűnt. Előző este összekészítettem a zsákomat, minden a helyén volt, így meglehetősen sok időm maradt a rajt előtt a bandázására. Eszméletlen, hogy mennyi ismerősbe botlottam bele, voltak nagy összeölelkezések, nevetések, mivel nekem nulla tétje volt az eseménynek, maximálisan ki tudtam élvezni a rajt előtti órát. Igazából még sosem volt ilyen felhőtlen rajt előtti élményem, ha jobban belegondolok, már ezért is megérte elmenni. Egy gyors bemelegítést követően a rajtkapu mögött ácsorogva számoltunk vissza lelkesen. Ahogy körbenéztem, láttam az izgatott, mosolygós arcokat, én magam is alaposan feldobódtam. Van az az érzés, amikor tökéletesen rendben lévőnek érzed magad, mikor nagyjából minden ott van a helyén és az öledbe esik egy ilyen alkalom, hogy ezzel a sok klassz sportos, természetkedvelő emberrel együtt közösen létrehozzátok azt az élményt, amiért mindannyian jöttetek aznap. És ebbe mindenki vastagon benne van: a sportággal épp csak ismerkedők, az a néhány bátor gyerkőc, akik a felnőttekkel együtt futottak, a sérülésből felépülő visszatérők, akik a dobogóért fognak mindent beleadva küzdeni, a versenyszervező, meg a sok-sok lelkes önkéntes, akik biztosítják a logisztika nagy részét. Együtt így, a terepfutó közösség apraja-nagyja. Ehhez hasonló nosztalgikus érzések szálltak meg, míg az órámon megnyomtam a start gombot.

Az első kilométerek eseménytelenül teltek, vigyorogva vettem tudomásul, hogy a mezőny java elszáguld mellettem, de egyből arra gondoltam, hogy milyen jó, hogy nem egyedül edzek most Normafán, hanem helyette részese lehetek egy nagy egésznek. A másokhoz való tartozás határozott érzése azonnal eltelített és megnyugtatott, így rendületlenül tovább folytattam a vigyorgást. Igen, feltett szándékom a Vértes összes bogarát a fogsoromon viselni ma. A verseny egyik legjobb része az volt, amikor Csókakő várához közeledvén, illetve az ösvényen visszakocogva szembefutottam a mezőnnyel, ment a köszöngetés és hajrázás szünet nélkül. Volt, akibe a rajtban nem botlottam bele, így remek alkalom adódott pótolni az elmaradt üdvözléseket.

Az előírt maximális pulzust folyamatosan csekkoltam, ha meglódult, akkor az emelkedőkbe bele-belegyalogoltam, de úgy összességében a meleg és extrán párás idő ellenére is remekül éreztem magam. Figyeltem a frissítésre, az előírt módon ettem-ittam, a saját szabályaim szerint, hozzávetőlegesen eseménytelenül telt a táv középső része. Aztán arra lettem figyelmes, hogy egy lány ballag előttem az ösvényen. Mikor melléértem láttam, hogy nem igazán érzi jól magát.

Viszonylag hamar kiderült, hogy nincs szó igazán fizikai sérülésről, hanem nem éppen ledegradálandó lelki dolgok húzódnak meg a háttérben. Korda Evelin kissé könnyezve győzködött, hogy menjek tovább nyugodtan, mégsem akartam csak úgy maga alatt otthagyni. Biztattam, hogy kocogjon egy kicsit, úgy a táv is hamarabb elfogy, és hogy teljesen oké, ha a mai nem az ő napja, nem mindig dobja azt a gép, amit szeretnénk. Míg összeszedte magát, sok mindenről beszélgettünk, csapongtunk ide-oda, a hogyan-mondjuk-nemet témakörétől eljutottunk a mások és magunk által támasztott elvárások nyomasztó súlya című fejezetig, majd konklúzióként előkerült a leszarom-tabletta és ehhez hasonlók. Csupa olyan téma és gondolat, ami egy-egy terepfutó versenyen vadidegenek között adott esetben reálisan előjöhet, ugye? Míg téptük a szánkat beletelt egy pár kilométerbe, de újra lendületet vett, majd rám is vert vagy 5 percet a végére. Az utolsó frissítőpont maga volt a kánaán, rendesen megálltam "strandolni": nem elég, hogy egy olimpikonnal dugókáztam, Larzen csemetéitől ötcsillagos ellátást kaptam (igen, hiszünk a gyerekmunkában), mindeközben Kerékgyártó Peti megörökítette az orgazmikus érzetű, hideg vizes fejleöntésemet. Innentől egyenes út vezetett már a célba (illetve tulajdonképpen meglehetősen kanyargós), nevetve abszolváltam az utolsó dugókázást Annánál. És noha érmet nem kaptam (helyette megtámogattam 500,-Ft-tal a Suhanj Alapítványt), de Evelintől egy hálás ölelést igen.

Mosolygós érkezés az utolsó pontra

Hideg vizes fürdés

Utána várt a csodálatos hideg vizes zuhany, a társaim vidám élménybeszámolója, a letéti díj szemérmetlen elverése a Runnabe standnál (a piros-fekete kockások táborát erősítem majd én is, leshettek majd, milyen jól áll), a frenetikus célkaja, amit megfejeltek egy sport szelettel, mert vittem magammal saját tányért (fuckyeah környezettudatosság). Az egyik edzőtársam kérdezte, hogy hogy ment? Mondtam, hogy hát nagyon faszán. Mennyi lett az időd? Fogalmam sincs. És hanyadik lettél? Halványlila gőzöm sincs – válaszoltam nevetve. Utólag azért megnéztem: 3:14:22, egyébként női 16.

Gratulálok mindenkinek, aki ebben a párás időben végigment az általa választott távon, jó volt veletek találkozni. Éljen soká a versenyszervező, na meg a mindig fantasztikus, mosolygós, csupa nagybetűs CREW. Csak bátorítani tudlak benneteket, hogy menjetek el „csak-úgy” versenyekre, nem meghalósan, akár csak szigorúan kirándulva, vagy edzésként, nem elfutva. Szánjatok időt a mosolygásra (éljen az arc-izomláz), a köszöngetésre és a hajrázásra, ha sokat adtok, sokat is kaptok vissza! Épp olyan ez, mint az edzés, amennyit beleteszel, annyit veszel ki belőle, de mindig megtérül az a sok-sok belefektetett energia és többek is lesztek általa.

Ennyit mára, folyt. köv., Fruzsi