Múlt hét vasárnap részt vettem a Terepfutás.hu rendezésében megszervezett Ensport Vértes Trail terepfutó versenyen. Mint ahogyan itt is írtam , pusztán edzésként mentem el a rendezvényre, bár komolyan felmerült bennem a kérdés, hogy az egóm vajon elbírja-e, hogy tétlenül nézem, ahogy elmegy mellettem a mezőny nagy része, miközben rezignáltan konstatálom, hogy nekem most ez a teljesítendő feladat. Még pedzegettem is az esemény előtt Gabinál, az edzőmnél , hogy vajon nagyon megorrolna-e, ha esetleg kissé feljebb kúszik a pulzuskám, mint az általa előírt lazán baráti zóna? Ő kissé szenvtelenül, összehúzott szemöldökkel helyre tett, hogy csak magammal szúrok ki, két hét múlva a Suhanj!6 -on majd szépen visszaüt az elfutott ...

A Bükk Hegyi Maraton óta nem adtam hírt magamról, ennek az egyszerű indoka az, hogy minimális időm sem volt, amit a blogra fordíthattam volna. Pedig tudtam volna bőven miről beszámolni, csak sem energiám és sem pedig kedvem nem volt a klaviatúrával bíbelődni, most kissé zanzásítva ugyan, de igyekszem pótolni a lemaradást.

A júniusom összességében klasszul telt, végre eljutottam egy versenyre , ami jól is sikerült, bár az eseményt megelőző héten már éreztem, hogy nagyon fáradt vagyok. Gabival, az edzőmmel megbeszéltük, hogy elmegyünk a falig, aztán a maraton után lesz egy extra pihenős hetem, amire kaptam 3 x 6 km-t (!). Amikor a tervvel először riadtan szembesültem, azt gondoltam, hogy Gabi ki akar nyírni ezzel a kevés futással, az ...

„Újra itt, el sem hiszem” – gondoltam miközben a szokásos rajt előtti erdei pisilő helyünkre igyekeztünk Anyuval. Ezer éve nem jártam erre, utoljára 2016-ban koptattam ezeket az ösvényeket, úgy érzem hiányzott, bár ennek igazságtartalma majd talán harminciksz kilométer megtétele után fog megkérdőjeleződni. Az elmúlt versenymentes időszak alaposan kiéheztetett, de a pár héttel ezelőtt betolult meleg levegő a bennem lévő versenyszellemet meglehetősen csillapította, furcsa, de mikor a rajtvonalnál topogok, nyoma sincs már éhségnek. „De legalább támogatom a versenyszervezőt” – gondolom, mintegy önigazolásként. „És egyébként is lesz edzésértéke” – hozom fel magamban az újabb érvet, győzködve magamat. Nem szeretek nyáron ...

Helló fókuszvesztettség

Hosszú idő kellett ahhoz, hogy rájöjjek arra, hogy az égegyadta világon semmi gond nincs azzal, hogy nem tudok mindig 120 %-on pörögni az edzéseimben, a futókedvem májusban szabadságra ment. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem edzettem szorgalmasan, a kötelező minimum megvolt, de azok a bizonyos plusszok hiányoztak, ami ahhoz kellettek volna, hogy mondjuk terven felül erősítsek. Így az izomépítés/karbantartás terén jócskán alul maradtam ebben a hónapban, mindösszesen egyetlenegyszer tudtam magam rávenni a gyúrásra, a hó végére nagyjából - remélem, hogy csupán érzetre - össze is plöttyedtem. 36 óra edzésidő, 320 km futás, 30 bejegyzés az edzésnaplómban, ami nem rossz, de az előző hónap számadataihoz képest ...

Az április határozottan jobb hangulatban telt, mint a március, bár még mindig annyira gépiesnek éreztem sokszor, hogy hirtelen nehéz konkrét, kiemelkedő momentumokat felidéznem. Anélkül, hogy az edzésnaplómat elővéve rögtön puskáznék a statisztikát illetően, kapásból azt mondanám, hogy azt szerettem a legjobban, hogy a testem zokszó nélkül engedte a megterhelőbb edzésmunkát. 47 órát töltöttem mozgással, 31 alkalommal edzettem és összesen 338 km-t tettem meg 8500 m pozitív szintkülönbséggel. A szisztematikus edzéseknek nyilván meg is van az eredménye, kezdem újra azt érezni, hogy szép lassan visszakapom a rég nem látott formámat, az izmosat és a gyorsat (természetesen szigorúan magamhoz mérten).

A hónap elején Regécen ...

Futás közben azt képzeltem, hogy leheveredek az Erzsébet kilátó felé vezető aszfaltos úton. Ráfekszek a betonra és csinálok egy angyalkát, ami azért is bizarr, mert tavasz lévén hónak nyoma sincs, meglepően kellemes langy meleg időjárás fogadott aznap reggel. A leheveredésem valódi oka az, hogy annyira otthon érzem magam a Budai-hegység ezen részében, ezeken az ösvényeken és elöntött a hála érzése. Mostanában folyton elönt a hála mindenféle dolog miatt. Van ebben egyfajta tudatosság, próbálom kihúzni magamat ebből a lehúzó állapotból, ami az elmúlt időszakban olyan gyakran rám telepszik. Persze a futás nagyon sokat segít, ha nem edzenék sokat, akkor biztosan megzakkannék. Tény, hogy a heti 10-12 óra edzés a temérdek egyéb ...

Az elmúlt hetekben a lehetőségeimhez mérten folytattam az előírt munkát, lavírozva a teljesítő képességem határán. Ez nálam egy egészen keskeny határvonal, amin jó artistához méltó módon megtanultam egyensúlyozni. De ettől függetlenül a szemem a pályán, azaz a lábaim előtt, folyamatosan figyelnem kell, hogy még időben észrevegyem, ha netán átbillennék ezen a kegyelmi-egyensúlyi állapoton, az edzések könnyen kontraproduktívvá válhatnak ugyanis, ha túlhajszolom magam. Az elmúlt pár napban erősen elromlott az alvókám, ami nálam egy pontos jelző arra nézve, hogy valami nem oké. Ilyenkor kicsit visszább veszek, lazítok a gyeplőn, nem baj, például ha tornyosul a vasalnivaló a szekrényben és nem ilyenkor kezdek ...

Január magasan a legjobban lehúzó hónap számomra valamennyi közül. Ettől függetlenül – nem pandémiás időben – ilyenkor elkezd(t)em díszbe öltöztetni a szívemet a szokásos márciusi síelésünk apropója miatt, ami idén is, csak úgy, mint tavaly, elmarad. Zsinórban két év csúszás nélkül. A tavalyit dühösen tudtam csak elengedni, az idei elmaradását már rezignált belenyugvással vettem tudomásul. Főként az az érzés hiányzik, amikor az „Erste fahrt” alkalmával a frissen élezett lécünkkel az elsőket karcoljuk az éjjel tökéletesre kezelt pályán. Az érzés, amikor a megfáradt tagjainknak egy kis pihenőt adva jól esik egy hüttébe betévedni és valami melegen gőzölgőt enni/inni. No meg az egész napos síelésre délután még ...