Az elmúlt jó pár hetet lelki hullámvasúton töltöttem, ezért sem írtam, mivel nem lett volna semmi pozitív hozadéka. Olyannyira nem, hogy inkább csak csendben begubóztam és dagonyáztam az önsajnálatban. Most már rendben levőnek látszom – remélem tényleg így van, és nem csak „látszom” – ezért megosztok néhány tanulságot ezzel kapcsolatban, mivel okos ember más hibájából tanul ugyebár .

1. Nem lehet az embert a végtelenségig kizsigerelni / azaz ne égessük két végén a gyertyát, akarom mondani legalábbis ne sokáig

Olyan egyszerűen nincs, hogy az ember lánya az élet minden területén jól teljesítsen. Fogadjuk el ezt csajok, és lépjünk tovább emelt fővel. Egy kis háttér ehhez: novemberben visszamentem a 8 órás ...

 Már két hét sincs a Mátrabérc Trail-ig (56 km, 2800 m +), ami az idei félév célversenye. Igen, ez az a verseny, amire tavaly október óta készülök. Ami miatt cipőt húztam olyan sok hétköznap este, hiába repkedtek kint a mínuszok, hiába voltam dögfáradt a gyerekek miatt az éjszakázástól, na meg a munkától. Készültem rendületlenül, fókuszáltam, gyűjtöttem a szintet, a kilométereket, nem gondolkoztam, csak pipálgattam az elvégzendő feladatokat, tettem a dolgom és kész. De valahogy két hete azt éreztem, hogy végtelenül elfáradtam, mentálisan . Hirtelen nem volt több motiváció, egyszeriben elfogytam. Nagyon szokatlan érzés, ugyanis ritkán esik meg velem. Amikor azon kell agyalnom, hogy valójában-miért-is-futok egy ilyen megmérettetés ...

Kezdjük ott, hogy utálom ezt az egész óraállítósdit, nekem, akinek kicsi gyerekei vannak, elég kardinális kérdés az alvás, különösen azóta, hogy egyre kevesebb jut belőle. Persze a hozadékát már szeretem, de a Vértes Terepmaraton előtti vekkertekerés nekem elég nagy érvágás. Na de most magamra vessek, hogy nem bírtam aludni, mert a férjem a versenyemre való tekintettel a nappaliban a kanapén vert sátrat, hogy én nyugodtam alhassak egyedül a hálószobában, anélkül, hogy bármelyik porontyhoz fel kellett volna kelnem éjszaka. Nade . Felébredtem régi idő szerint 4.10-kor, és onnantól nem sikerült visszaaludnom egyáltalán, és az így összehozott 5 és fél óra nem volt éppen elegendő. Miután fetrengtem vagy fél órát, az indulásig ...

Most hogy már sikerült magamat valamelyest túltenni a hazatérés utáni depresszión, írok pár szót az ausztriai sítúránkról. Amint azt már korábban is említettem, a szüleim bevállalták a kicsi gyerekeink felügyeletét, így csakúgy, mint tavaly, idén is elmehettünk egy pár napra kettesben, a férjemmel egy rövid feltöltődés erejéig. Az úticélunk az osztrák Ski-Amadé síterep Schladming-Dachstein régiója volt, ahová már évek óta visszajárunk. A töretlen lojalitásunk oka, hogy egész egyszerűen szeretjük Stájerországot: 5 óra kocsival, hóbiztos pályák márciusban, átsíelhető hegyek, szuper hütték, így sosem unatkozunk egy-egy rövid ott-tartózkodás alatt.

Az indulás előtt egy héttel már az égieket bűvöltük, hogy a gyerekek ...

Legutóbbi bejegyzésemben az idei célokról írtam, most pedig következzen egy kis update a fejleményekről.

Hogy sikerült az első két hónap?

A két leghidegebb téli hónapban egész jól muzsikáltam: futottam több mint 500 km-t, jó 13 000 m szinttel, tehát azt hiszem becsülettel megcsináltam az edzéseket, csak némi betegség hátráltatott, de ezt leszámítva nem lehet okom panaszra. Tavaly ilyenkor még a lábujjtörésem miatti 3 hetes kényszerpihenő után próbáltam magam valahogyan összekaparni, most azért mérföldekkel erősebbnek érzem magam. Illetve nem, mert nagyon fáradt vagyok a sok edzéstől, ami azért valahogy mégiscsak kell, ha az ember lánya fejlődni akar. Csináltam a hosszú-futásokat is rendületlenül, zömében sajnos ...

Van egy adósságom a múlt évvel kapcsolatban, nevezetesen évértékelőt illett volna írni. Nos, azt hiszem ez már most örökre így marad, és a 2016-os évről nem készül írásos összefoglaló az utókor számára. Nem mintha nem lennének benne szép momentumok, nagy kihívások, de annyira arccal előre nézek, hogy 2017-be szinte belevetettem magam, és nincs kedvem (és időm sem) visszafelé tekinteni. De dióhéjban annyit, hogy az elmúlt év klassz volt. Igen, jó sokat futottam, 2500 km felett, nincs energiám utánanézni a pontos számnak, jó pár tízezer méter szintemelkedés társult hozzá, ami a két lurkó mellett nem éppen kevés. A két várandósságom után sikerült magamat újra elfogadható formába lendíteni, és innentől már csak a fejlődés ...

Sikerült itthon a családdal úgy szervezni az életünket, hogy január első hetében még nem dolgozunk. Ez azért is klassz, mert a január első pár napja mindig szörnyen érfelvágós, de idén úgy döntöttünk teszünk ellene: mindamellett hogy tele vagyunk szuper tervekkel 2017-re, csinálunk egy laza hetet jobbnál-jobb programokkal. Nem is kívánhattam volna mást egy szimpla kedd délelőttre, mint egy tökéletes wellness élményt. Egyszer évekkel ezelőtt már jártunk a naphegyi Oxygen Wellnessben, ami már akkor is nagy hatást gyakorolt ránk. A jegyeket ajándékba kaptuk Mirkó egyik ügyfelétől, bár ez inkább nekem volt nagy meglepetés akkor. Szóval, abban az időben a belépőjegyek ára kissé elrugaszkodott volt a családi büdzsének, így nem fért ...

2016. december 11-én, stílusosan a Nemzetközi Hegy Napján került megrendezésre a Nyúlcipőbolt Budai Trail. Aki ismeri a Nyúlcipőbolt sorozat versenyeit, az bizonyára tudja (remélem én is jól tudom), hogy három, különböző hosszúságú távból lehet válogatni: van egy 5 km környéki rövid táv (S), van egy 15 km körüli közepesen hosszú, meg a leghosszabb L táv, a maga huszonpár kilométerével. Ez azért optimális, mert így mindenki megtalálja a neki éppen tetszőt. Mi a tesómmal, Tomival az L távot céloztuk meg. 26.7 km, 822 m pozitív szintemelkedés, és állítólag klasszul futható. Épp kezdtem beleszokni a dolgozó anyuka létbe, így a leharcolt önmagamnak nem is kellett ennél több így december végére, a 822 méter szintemelkedés ...