Aha...Majd ha kergetnek
Tigris vagy!!! Wragggghhhhh!
Így biztatjuk egymást Fruzsival a versenyek előtt. Olyan ez nekem, mint a nagy piros gomb a NASA vezérlő termeiben, amikkel a rakétákat indítják.
Eszembe jut, amikor először mormoltam ezt magamban. Volt vagy 35 fok, és néhány hónapnyi keserves felkészülés után az első félmaratonom rajtjára készültem (ráadásul akkor még dohányoztam - basszus már el sem tudom képzelni hogy tehettem azt a tüdőmmel - A TÜDŐMMEL!!!! -na mindegy). Kicsivel korábban, amikor először futottam felnőtt fejjel és önszántamból, még egy 10 perces 1300 méter után azt fontolgattam felhívom édesanyámat, hogy a 2 percre lévő házuktól esetleg értem jöhetne autóval.... Szóval ahogy Frunak, nekem se indult könnyen. Azóta futottam kb 8000 kilométert, (meg kellene nézni mi van olyan messze), 4 maratont (hármat terepen, hegyekben) és már senki sem emlékszik a környezetemből, hogy mi volt a kedvenc mondásom:
Hogy futni? Én?? Majd ha kergetnek...
A futás ma már mindennapjaim, sőt inkább az életem része. És ahogy az a dolgokkal lenni szokott, amiket sokat és sokszor csinálunk - kezd is az egész kicsit természetessé válni. Ezért örültem annyira amikor a hugi kitalálta, hogy vezessük ezt a blogot. Talán ez segít helyén kezelni a dolgokat és emlékeztet majd arra, hogy milyen óriási szerencse, hogy így alakult az életem.
(hála annak a feketeerdő tortának a 24. szülinapomon - húú ezt egyszer megírom).