Egy kicsit eltűntem az utóbbi időben. Nem mintha nem edzenék eleget – bár korántsem olyan intenzíven, mint ahogyan szeretnék és kellene –, csak valahogy a motiválatlanság langyos állóvizében lébecolok. És szívás, mert még a lábam is leér, így küzdeni sincs miért a fennmaradásért. A legutóbbi versenyem emléke már rég a múlt homályába veszett, az októberi maraton meg még túlzottan messze van, hogy össze kelljen magam kapni hozzá.

A rengeteg munka-edzés-egyéb-teendők miatt az utóbbi időben többnyire csak fáradt és kimerült voltam, így nem csoda, hogy vágtam a centit a közelgő szabadság miatt. Majd kilenc napot töltöttünk egy zempléni kis faluban, Regécen, ahol más dolgom sem volt, mint pihenni (és persze edzeni). Imádom az olyan helyeket ahol nincs térerő, mérhetetlen örömöt tud okozni, ha hosszú napokig egyáltalán nem csörög a telefonom. Hál’ Istennek internet sem volt, így nem aggasztottam magam a külvilág történései miatt, a tévét meg nem is említem, mert azt egyébként se nézek. Így minden adott volt az ejtőzéshez, kikapcsolódáshoz.

Alapvetően egész mozgékonyra sikeredett a hét: futottam-túráztam majd 100 kilométert, a párommal - a lagzira készülés jegyében - táncoltunk pluszban vagy 7-8 órát. Az eredeti terv, mely szerint megpróbálok jó sokat gyorsítgatni, nem sikerült, mivel csak 1-2 alkalommal futottam lendületesebben. Az alapvető problémát az jelentette, hogy találjak egy viszonylag sík szakaszt a résztávozáshoz. Már itt kudarcba fulladt a dolog, mivel hosszú kutatómunka eredményeként sem bukkantam olyan helyre, ami legalább hozzávetőlegesen hasonlított volna a síkhoz, mint olyanhoz. Kisebb-nagyobb hullám mindenhol volt (kéremszépen hol itt az állóvíz akkor), így nem igazán tudtam összehasonlítani a mért eredményeket a korábbiakkal.

Tomival sikerült terepen egy hosszút is futni, végre együttesen is nekivágtunk a Regéc-Telkibánya-Regéc távnak, így a 31. születésnapom örömére – a GPS órám tanúsága szerint is – 30.31 km-t toltunk le együtt, hozzávetőlegesen 1200 méteres szintkülönbséggel (beszámoló hamarosan by Tomi).

Félúton Telkibányán - persze erre mindig van elég energia

Azt viszont megállapíthatom, hogy egy hét a pihenéshez kevés volt, a motivációt se sikerült magamban különösebben feléleszteni. Összpontosítás és teljes elkötelezettség hiányában csak félgőzzel működök, és ezt az állapot nem éppen szívderítő. Lehet, hogy az a jó taktika, hogy az ember legalább másfél-két havonta versenyez egyet, mert legalább mindig van egy-egy rövidebb távú cél, ami tettekre sarkall? Eredetileg az októberi maratonig nem terveztem be semmilyen versenyt, de most már kezdem érezni, hogy talán mégiscsak jó lenne elmenni legalább egy félmaratonra addig. Talán ez adna némi plusz löketet az edzésekhez és némi extra-motivációt a folytatáshoz, az állóvízből így újra utat találnék a hullámok felé (how poetic is this? :-)).