Ha a lustaság fájna, valószínű ordítanék… Mentségemül szolgáljon, hogy férjhez mentem, ami – az igenek kimondását nem számítva – egy eléggé időigényes tevékenység (aki csinálta már, most bizonyára nagyon bólogat). A lagzi előtti és utáni hetek kissé zsúfoltak voltak, így sem az edzésre, sem pedig a virtuális tollforgatásra nem maradt elég időm. A lényeg, hogy már régóta tartozom egy versenybeszámolóval, aminek most eleget is teszek.

Tomi - Hát igen, sajnos eléggé elhanyagoltuk a blogot, de Fruzsihoz hasonlóan nekem is erős indokaim vannak - pár napja babánk született, és az elmúlt hetekben (és persze majd ezután is) körülötte forgott a világ...

Az igazat megvallva eredetileg nem is terveztem, hogy nevezek a 2012. augusztus 19-én megrendezett debreceni terepfélmaratonra. A Bükk hegyi maratont követően csak az októberi maratoni időjavításra akartam koncentrálni, de mivel már hiányzott a versenyzés, így hajlottam arra, hogy bevállaljak még valamit. A tesóm javasolta, hogy vegyünk részt a debreceni terepfélmaratonon, és mivel azon a hétvégén pont hazautaztunk Budapestről, így gondoltam miért-is-ne? Az élvezeteket halmozván, kitaláltam, hogy lehetőleg már előző este Debrecenben alszok Veronka „besztimnél” (Big Bang Theory után szabadon), aki mint kiváló háziasszony és tehetséges gurmé, lelkesen elősegíti majd a verseny előtti szénhidrátfeltöltésemet.

Tomi - Én minden versenyre igyekszem elmenni, ami Nyíregyházához közel van. Ilyenkor időt és persze utazási költséget is lehet spórolni, ami egy évi 10-12 versenyes programnál nem jön rosszul.

Itt jöttem rá, hogy otthon hagytam a napvédő krémet.

A szervezők a rajt időpontját 11 órára tették, ami a nagy melegre való tekintettel nem biztos, hogy a legbölcsebb döntés volt, de hát ugye a „meleg mindenkinek egyformán meleg, csak az edzetlenebbeknek még melegebb”, így nem sokat sopánkodtunk miatta. Mivel a rajtcsomagot legkésőbb 10 óráig át kellett venni, viszonylag korán kiértünk a versenynek otthont adó debreceni arborétumba. A rajtszámok átvételét követően ismerkedtünk a verseny útvonalát megjelenítő térképpel, ami – mint később kiderült – csupán az „élesebb” kanyarokat jelölte. Az útvonal megrajzolása nem volt éppen szokványos, futás közben jöttünk csak rá igazán, mennyire nem volt az…

Szemem a pályán...

A szokásos melegítést és forma-latolgatást követően együtt rajtoltunk el a félmaratoni, a 10 és 5 km-es táv versenyzőivel. A versenykiírásnak megfelelően a félmaratoni résztvevőknek 4 kört kellett megtenniük a nem mindennapi nehézségű, 5,5 kilométer hosszúságú pályán. Tomi már viszonylag korán elment mellettem, de mivel eléggé más a tempónk ezen a távon – ő gyorsabb, én egy picit lassabb – ezért hagytam, hagy nyargaljon. Az első kör sok meglepetést tartogatott: kidőlt fatörzsek, kiálló gyökerek, süppedős homok, lelapított susnya tűző napon, a versenyzők által felvert eszméletlen por...A kedvencem egy domboldal volt, ahol 15 métereket kellett fel-le futni egymás után 10-szer minden egyes körben. Itt tudatosult bennem, hogy mennyire megérte Imóval együtt „szenvedni” a hegyen azon a bizonyos körön.

 Itt már a decemberi kő-papír-olló vb-re gyakoroltam. Az ollómon még csiszolni kell...

Tomi - Az első kör leküzdése után (merthogy a körülmények köszönő viszonyban sem voltak a várakozásaimmal) nem hogy csökkent volna bennem a harci kedv, de csak nőtt az önbizalmam. Hiszen én sokat futok nehéz terepen, kifejezetten gyakran csinálok 20-30-as ismétléseket rövid emelkedőkön, és ezen a nyáron a tűző napon is sokat edzettem. Szóval arra gondoltam, hogy a mezőny jelentős része kisebbfajta sokkot kaphatott a pályától, és bár nekem sem esett jól a dolog, de a többieknek még rosszabb lehetett. Az én konklúzióm a verseny után az volt - hogy szar körülményekre csak szar körülmények között készülhet fel rendesen az ember. Futni kell az esőben is, meg ha leviszi a fejedet a szél, mert bizony a versenyen is lehet ilyen idő. 

A verseny közben latolgattam, hogy vajon hogy is állok a lányok között. Mivel szinte végig fiúkkal futottam, és a szpíker se mondott soha semmit, így lövésem sem volt, hogy mi lehet a pozícióm a többiekhez képest. A végére derült csak ki, hogy a női mezőnyben végig vezettem, és a második helyezettet mintegy 16 perccel megelőzve, 2:06:29 alatt értem be a célba. A tesóm ideje fantasztikusan jó lett, 1:58:17 alatt már ki is pipálta a versenyt, a férfiak között a 9., kategóriájában pedig 5.-ként ért célba! 

Miközben Tomival a lábunkat lógattuk és kellőképpen kifújtuk magunkat, még hosszasan néztük a beérkező, igazi küzdelmet folytató futókat. Minden tiszteletem azokért a versenyzőkért, akik először futottak félmaratont ilyen speciális körülmények között, mint amit ez a pálya és az időjárás is adott. Azt hogy a szervezők meg miért nem tették fel a honlapra az útvonalat a versenyt megelőzően, már nagyon is értem...:-)

Onnan tűzött a nap...

Tomi - Hát tudjátok Fruzsi megmondta fentebb a tutit. Nekünk ilyen körülmények között is kutya kötelességünk legalább ilyen időt futni. Miért? Mert képesek vagyunk rá. Sőt. Ráadásul mi tudtuk is, hogy képesek vagyunk rá. De az indulók legalább felének fogalma sem volt arról, hogy mi vár rá igazából, és sokan közülük biztosan nem tudták, hogy egy dolog este a tömb körül kocogni 10 km-t és más a porban a 35 fokban 21-et. És mégis nyomták, és úgy küzdöttek, ahogy mostanában nekem már csak ritkán sikerül. Tanulhatok tőlük...És még egy dolog. Fruzsit várni a célban és szorítani, hogy ő legyen az első hölgy marha jó érzés volt. Amikor megláttam a célba fordulni, hát valami ilyesmi lesz, ha a kisfiam szerepel jól majd egy versenyen. Nagyon boldog voltam. :-)

A büszkeség az arcunkra van írva.

Lezárásképpen csak annyit tennék még hozzá, hogy igazából azért szeretem a félmaratont, mert az ember olyan „hamar” végez, de ugyanakkor ott marad az a bizonyos hiányérzet, hogy azért ez mégis csak egy fél, nem pedig egy egész. Egy nyíregyházi kb. 5 kilométeres mikulás-futást nem számítva nem nyertem még versenyt. :-) Úgy tűnik tényleg egy fejlődőképes szarakonnor vagyok és mindemellett azt hiszem méltó módon sikerült pontot tenni lánykorom végére. Aztán meglátjuk, asszonyként mire viszem…(És hogy milyen érzés volt a dobogó legfelső fokán állni? Hát überfasza!)

Legfelül...