Azt hiszem írtam korábban, hogy kettesben, a párommal egy floridai kirándulást terveztünk be október elejére. Az út miatt ugrott a lengyel Lemko Maraton-i nevezésem, amit egy kicsit bántam, de aztán már annyira nem is. Az ok, amiért utaztunk, hogy a kedvesem bakancslistáján szerepelt, hogy lássa élőben az amerikai focista Tom Brady-t játszani, és mivel a legenda a következő szezonban visszavonulni látszik, ezért most még adódott egy utolsó lehetőség, hogy kipipálja ezt a tételt a listáján.

A nyáron sokat latolgattuk, hogy melyik meccsidőpontra bökjünk rá. Foxborough-i csapat lévén (New England Patriots) adódott a magától értetődő dolog, hogy Bostonba menjünk, és otthon nézzük meg őket. Én, aki még korábban vérbeli urbanistaként definiáltam magam, repestem az örömtől, hogy Bostonba mehetünk. Aztán azon filóztunk, hogy mennyire jó elmenni az őszből egy hidegebb helyre: hát semennyire (hacsak nem mondjuk Alaszkába mész). Meg hát Boston ahhoz képest elég drága, meg mit is csinálunk ott mondjuk egy hétig (úristen, hát ezer dolgot), de mégis hezitáltunk. Aztán végignéztük, hogy hol játszanak idegenben, és két helyet szúrtunk ki, ami elég megnyerőnek tűnt első blikkre. Az egyik New Orleans volt: mindketten nagy jazz-rajongók vagyunk, tehát ha elképzeltük lelki szemeink előtt, hogy alámerülünk a jazz szülővárosának éjszakai életébe, na ez már elég jól hangzott. De aztán ott volt Tampa is, Florida negyedik legnagyobb városa. Egy kicsit utánanéztünk, és rájöttünk hogy az USA top 10-es tengerpartjai között ott figyel Clearwater Beach, ami potom 20 km-re fekszik ettől a várostól, na ekkor gondolkoztunk csak el igazán. Végül ez utóbbi győzedelmeskedett: tengerparton nem voltunk mióta a gyerekek megszülettek, és mindketten kellően le voltunk amortizálva az elmúlt években, szóval ránk fért egy kis semmittevés, parton-lébecolás. 

Clearwater Beach

Kilátás a szállodánkból (Wyndham Grand): igen, az ott egy ratrakolt part

Lemko Maraton lemondva, Piros 85-re benevezve helyette, tökéletes csere. A gyerekek felvigyázását a két nagyi a nagypapával kiegészülve vállalták, a munkából kivettünk 6 nap szabadságot, és irány az USA. Mivel ez egy futóblog nem részletezem az utunkat, csak az edzés részére térnék ki. Persze vittem futócuccot, és terveim között szerepelt, hogy majd lelkesen gyűjtöm a kilométereket. Számoltam előre azzal hogy napközben 31-32 fok lesz, éjszaka meg 28. De valahogy összességében a párával együtt ez így nagyon nem volt fasza. Élt egy kép a fejemben, hogy milyen klassz lesz majd korán kelni és a tengerparton futni reggelente amolyan béjvatcsosan: hát őszintén szólva nem volt az. Értsétek jól: szuper lett volna, ha mondjuk 15 fok lett volna. Én, aki nagyon nem bírom a meleget, csak küszködtem, mint ahogy nyáron is szoktam egyébként. A kora reggeli futásokhoz egyébként sem vagyok hozzászokva, már ez önmagában fura volt, de más lehetőség nem igazán akadt, hacsak nem akartam a napsütésben futni délelőtt (na azt már nem). Illetve egyszer csináltam, de elég is volt. A tengerpart egyébként tényleg csodálatos volt, futók hadával találkoztam reggelente, ment a köszöngetés, meg a mosolygás, az enyém kevésbé volt őszinte, de utána a kávém melletti már annál inkább. No mindegy, megtettem, amit megkövetelt Gabi, az edzőm (bár szerintem ő rugalmas lett volna, ha azt mondom hogy nem akarok futni egy métert sem). A gyerekek persze őrült mód hiányoztak, de Hál Istennek nem volt semmi gond az itthon maradottakkal. És mi is épségben hazaértünk. 

A jetlagről ejtenék azért még egy pár szót, ami főleg visszafelé csinált ki minket. Megjártuk már Ázsiát / Indonéziát, de onnan hazatérni szerintem nem volt annyira vészes, mint ez a mostani. Kábé egy hétre haza lettünk vágva alvásilag / bioritmusilag, szóval ahelyett hogy úgy éreztük magunkat, mint akik kipihenték magukat, még jobban el voltunk fáradva: de cserébe sokat éltünk, sokat láttunk, szóval természetesen megérte. Meg engem egyébként is csak az utazás tud lázba hozni úgy isten igazából. És noha a lányom mikor elmentünk közölte, hogy 'Anya, most már sosem foglak szeretni", mégis örült mikor visszakapta az anyukáját. 

Még öt nap és itt a Piros 85. Azt hiszem megtettem mindent idén, amit tudtam: eddig 2350 km a lábamban, gyűjtöttem mellé több, mint 61000 méter szintet. Család, munka és háztartás mellett ez azért nem rossz. De ugyanakkor ez az első középtávú terepultrám, ezért nem merek tervezni, csak szép élményeket szeretnék gyűjteni, az pedig igazán mindegy, hogy 10. vagy 20. vagyok. Azért természetesen van egy kidolgozott, reálisnak tűnő időtervem, amit szeretnék kivitelezni, de nem minden áron. Sajnos vasárnapra a bal talpamban fájdalommal keltem, ezért azt hiszem a versenyig már csak pihenés lesz, de remélem ezt kikezelem addig, és szombat reggel fél 9-kor a rajtban topogok majd a többi elvetemülttel. Drukkoljatok, hogy menjen! :-)

Fotók: a párom és a saját képeim