VÁLTOZÁSOK

2018. őszén érkeztek az első hírek, hogy nagy változások lesznek az UTMB (Ultra-Trail Du Mont Blanc) egyik távján, a TDS-en. Tavaly 121 km volt a hossza, 7100 méter szintemelkedéssel, amit most 25 km-rel toldottak meg, és még egy hosszú lejtővel és emelkedővel bővült az egyébként is félelmetes hírű pálya. A tavalyi verseny egész jól sikerült, de maradt még benne tennivaló bőven, és valahogy nem akartam kimaradni ebből, ott akartam állni a rajtvonalon az „új” TDS-en. Regisztráltam tehát, abban bízva, hogy a nehezített útvonal kedvét szegi majd sok lehetséges nevezőnek és így nagyobb eséllyel kerülök fel én is a rajtlistára. Nem így történt. Több mint kétszer annyi regisztráló gyűlt össze, mint ahány rajthely volt, így elég nagy szerencse kellett a sorsoláson is. Aztán január elején jött az e-mail, kisorsoltak, kezdődhet a móka. Azzal a lendülettel ki is ragasztottam otthon az új pálya szintrajzát és innentől az épp aktuális versenyek mellett a TDS is mindig ott járt már a fejemben. Sosem mentem még százmérföldes versenyt, és bár a táv most is elmaradt tőle, de a nehézsége miatt a TDS-t már nyugodtan sorolhatom ezek közé. Szóval volt miért izgulni…

2019

Mozgalmasan teltek a hónapok. Egy nagy eltévedés után is harmadik lettem a Bükki Hardon, majd egy részleges bokaszalag szakadás tett partvonalra majd két hónapra. Május elején tudtam csak elkezdeni a minőségi edzéseket, mellette pedig folyamatosan csináltam az előírt gyógytorna programot, aminek aztán egy egész jó Vipava30, egy UTH győzelem, és egy nagyon tanulságos Ultradolomites futam lett a jutalma. A július és az augusztus már csak a TDS-ről szólt, Barát Gabi (az edzőm) irányításával szépen alakult a forma, idén is kijutottam pár napra a Magas-Tátrába, és végül sikerült minden szükséges felszerelést is időben beszereznem. Így került a kezemre a Sarkcsillag Sportboltnak köszönhetően egy Garmin Forerunner 945 (ami nem merült le, és a térképes navigációja is nagyon hasznos volt) a fejemre pedig egy új generációs Petzl Nao+ (hála a futocipoteszt.hu-nak), aminek a fénye szinte alagutat fúrt az éjszakába. Az kérdés sem volt, hogy most is Compressport cuccokban futok majd tetőtől talpig.

INDULÁS

Már vasárnap elindultam kis csapatommal, édesapámmal és anyukámmal (ők segítettek tavaly is, már nagyon rutinos supporterek) és hétfőn délután egy év után újra Chamonix utcáit koptattam. Itthon sokszor érzem azt, hogy amit csinálok, az azért nem teljesen normális. Odakint, a száz országból érkezett több mint 10 000 elvetemült terepultrás között viszont teljesen helyénvalónak tűnt, hogy egy bő napon keresztül fussak, másszak, ereszkedjek az Alpok hegyei között. Hétfő este még teszteltem egy kicsit a Nao+-t, ekkor döntöttem el azt is, hogy ezzel rajtolok majd szerda hajnalban és nem a tartalék lámpának betett pici Petzl Bindivel (ami nagyon praktikus kis darab, csak attól tartottam, hogy az első technikás lejtőn nem lesz elég erős a fénye). Kedden már csak a rajtszám felvétel várt rám és a cuccaim összepakolása. A rajtcsomag átvételnél a tavalyi rutin miatt nem olyan nagy volt a sorban a gyomorgörcs, ráadásul összefutottam a fél magyar delegációval. Jól esett látni az ismerős arcokat. Este próbáltam még pár órát aludni, hajnalban pedig a közeli szállásnak köszönhetően kényelmesen elsétáltam a transzfer buszmegállójához.

 (A magyar TDS induló fiúk egy része. Kassai Zoltán, Belus Tamás, File Balázs, Szabó Béla, Keresztes Csaba)

A RAJT ELŐTT

Csípett a reggel, kabátban-pulóverben dideregve vártuk a buszokat, közben Pap Tündivel beszélgettünk a pályáról, a tervekről, reményekről, hogy mennyire nem tudni semmit az új részről, meg amiről ilyenkor beszélgetni szoktak a közeli nagy feladattól kissé megilletődött futók. A Mont Blanc alagút még a szokottnál is rövidebbnek tűnt, a buszról leszállva pedig gyors összepakolás után felsétáltunk Tündivel a rajtba. Még majd háromnegyed óra volt a startig, de máris közel 1000 futó szorongott a rajtzónában. Másszunk be itt, mondta Tündi a kordonokra mutatva. Jól van, végül is magyarok vagyunk, mondtam én, majd a túloldalon állók rosszalló tekintetétől övezve átszuszakoltuk magunkat a túloldalra. Percek alatt lekerült rólunk a kabát, úgy felfűtötte az utcát az 1800 izgatott futó pattanásig feszült teste. Kellemetlenül éreztem már magam a nagy tömegben, vártam a rajtot, ami a szokásos hatásos felvezetés után pontban reggel négykor el is érkezett.

A TÚL GYORS ELSŐ 50

A megszokott nagy nekiiramodással indult meg a mezőny, amiből én sem maradtam ki, szerettem volna valamelyest előrébb elkezdeni a hegyet a tavalyinál. Bár az első 7 km-en még nagyon kevés az egynyomos ösvény, de előzni azért így sem könnyű a nagy tömegben, ezért szerettem volna annyi pozíciót javítani a városban, amennyit csak lehet. Az emelkedőt elkezdve mindenkinél előkerültek a botok, kivéve néhány bot nélkül próbálkozó különcöt. Ilyen volt a bolgár Ivan is, ő még kap szerepet később ebben a történetben). Tavaly még én sem bottal mentem, de idén már nem követtem el azt a hibát, egy négy részes karbon Gipron Mont Blanc bottal igyekeztem támogatni a combjaimat. Ütemesen kopogtak a köves úton a wolfram hegyek és hosszan kanyarogtak fel előttem a fejlámpák fénycsíkjai. Itt-ott beszélgetés, nevetgélés, egy kínai srác (a vicces nevű X-Ray Qi) a messze mögötte lévő barátainak kiált hátra valamit ékes mandarin nyelven. Megállom, hogy bele-bele fussak a könnyebb részekbe, próbálom önmérsékletre kényszeríteni magamat. A kényelmes és könnyű Nao+ lámpa közben a rajt óta reaktív módba állítva világítja meg az utat. Olvastam, hogy a tárgyak és terep távolságához igazodó automatikus fényerő zavaró lehet nagy tömegben, de én ezt nem érzékeltem. A lámpa tökéletesen szolgálta ki az igényeimet, könnyű volt és kényelmes, aksit is csak a biztonság kedvéért cseréltem benne 6-7 óra intenzív használat után. Két problémám volt csak vele, de egyik sem volt vészes. Az egyik, hogy kicsit körülményes volt felvenni a második éjszakára, mert össze gabalyodott a keresztpánt, a hátsó tartó pánt és az aksi vezetéke. Ki kell tapasztalnom, hogy hogyan tegyem el, hogy legközelebb ne kelljen ezzel bíbelődnöm. A másik, hogy a jelzőszalagok fényvisszaverő csíkjairól visszaverődő erős fény elég gyakran zavarta össze a lámpa reaktív vezérlését, és ilyenkor hirtelen jelentősen visszavette a fényerősséget. Ez nem túl kellemes, főleg egy tempós lejtőnél, ezért egy idő után már tudatosan próbáltam nem "ránézni" közelről a jelzőszalagokra. Mindent összevetve zseniális lámpa ez, és nagy előrelépésnek érzem a korábbi Fenixhez képest.

A 7 km-re lévő első itató pontra (Checrouit, 6.8 km, 4:59, +767 m szint) egy órán belül érkezem, picit gyorsabban, mint tavaly. A pulzus remek, a kedvem határtalan és szépen tervszerűen elkezdtem a frissítésemet is, amit a Hammer Nutrition állított össze, és ami Hammer gél + Heed izóból és Hammer Bar energiaszeletekből állt, illetve három kapszula, az Endurolytes Extreme (a só és ásványi anyag pótlásra), az Anti-Fatigue (a felesleges ammónia lebontására, a fáradtságérzet csökkentésére) és az Endurance BCAA+ (a szükséges aminosavak bevitelére) kombinációjából. A verseny előtt fél órával egy Fully Charged-et is megittam, ami egész jó felébresztett a hajnal egy órai kelés ellenére. Az első pont után folytatódik az emelkedő a Mont-Favre felé. Itt már egynyomos az ösvény, tulajdonképpen egészen a Combal-tónál lévő második frissítő pontig szinte lehetetlen az előzés. A tó felé vezető lejmentnél is így van ez, de nem bánom egyáltalán, jobb is, hogy nem lőjük el a puskaport ennyire az elején. Néhányan azért előzgetnek, ami elég veszélyes, de őket is megértem, senki sem szereti, ha nem a saját tempójában kénytelen haladni. A pont előtt pár km sík következik, jól futható szép széles út egész sok szurkolóval. Bár még nem látszanak tisztán, de lassan elősejlenek a sötétből a hosszú völgyet két oldalról övező meredek hegyek körvonalai.

A második ponton (Lac-Combal, 15,3 km, 5:45, +1337 m szint) csak vizet töltök és gyorsan bekeverek egy izót, minden más úgyis van nálam. Elmajszolok pár részletben egy Hammer Bart, közben azon töröm a fejem, hogy mi baj lehet a tempómmal, mert egyre többen közelítenek meg a mögöttem érkezők közül. De nem volt azzal semmi baj, 5-10 perc múlva alábbhagy az üldözőim lendülete, sőt még nekem kell visszafognom magam a Chavannes hegy előtti újabb vizes-zsombékos sík szakaszon. A hegyet már a 135. helyen kezdem meg, tavaly itt kezdtek el görcsölni a combjaim, ami kisebb fajta sokként ért, hiszen több mint 100 km volt akkor még hátra. Most a botokkal könnyedén húzom fel magam az egész nap legmagasabb pontjára. Előzésekre is jut az energiából, pedig a szűk, itt-ott oldalazós mászós ösvényeken nem sok alkalom adódik rájuk. 2600 méteren bukik át az út a Chavannes-n, fent a nyergen a katasztrófa védelmisek sátra mellett épp felszáll a mentőhelikopter, bizakodom, hogy nem egy sporttársamat viszi le éppen. Az időjárás mesés, még a nyeregponton sem fázom, pedig a szél élénkebb is valamelyest. A magaslatról szétnézve mindenhol ezeket a nem túl vastag bánatos szürke felhőket látni csak, csapadékot nem ígér egyik sem, csak kellemes árnyékos futóidőt. Elteszem a botokat, iszom pár kortyot és megkezdem az Alpettáig tartó széles dózerútat, ami az egész nap leggyorsabb szakasza. Próbálom fogni a lovakat, de így is 4-4:30 közötti kilométerekkel csorgok le a völgy felé és egyre több futót hagyok le, ahogy bemelegednek a lejtőzős rendszereim. Alpetta előtt a patakhoz egy vizes-füves meredek vezet le, ahol többször is majdnem orra esek. A lejtőzésem még mindig nem az erősségem (pedig sokat fejlődtem benne), megváltás az újabb emelkedő, és tulajdonképpen így lesz ez egész nap. Innentől folyamatos finom hullámzással emelkedik az út egészen a Kis-Bernát hágóig, ami szerintem a pálya egyik legszebb része, főleg a hágó alatti Verney-tó vidéke varázsol el, ahogy a tökéletesen tiszta vízben kirajzolódnak a környező csúcsok ikertestvérei. A sűrű törpefenyősben felfelé kanyargó szűk ösvényen én keveredek előre, meghúzom a sort becsülettel, bár kicsit nehéz tenni a botot a keskeny köves ösvényen. Egyre több a szurkoló, allez, vamos, go-go Támász ahogy közeledik a frissítőpont (Petit St Bernard, 35,6 km, 8:48, + 2504 m szint) 6 perccel érkezem hamarabb, mint tavaly, és persze itt sem időzök sokat. Csak megtöltöm az egyik kulacsot meg eszem pár falat kenyeret és meg is kezdem a hosszú ereszkedést Bourg Saint Maurice-ig.

Tavaly ilyenkor szakadt itt az eső és arra is tisztán emlékszem, hol estem egy nagyot egy éve – mesélem el a kék pólós bolgár Ivannak, ő az, aki bot nélkül megy. Jól esik most egy kis beszélgetés.  Hamar elszalad 10 km, de St Germain előtt meglep a köves szakasz. Hééé erre nem emlékeztem! A lejmenet végén már érzem a combjaimat, lehet, hogy mégiscsak túl erős volt a kezdés…Seéz után a sík szakaszon utolér egy csoport, közülük egy argentin fiúval, Fredericoval kezdünk dumálni, nyugtatgatjuk egymást, hogy nagyon okosan kezdtünk, amit akkor és ott el is hiszünk mind a ketten. Gyárak, házak, parkok között, a vasútállomás mellett értünk be Bourg Saint Maurice-ba (50,3 km, 6:10, +2532 m szint) ez volt az első hely, ahol találkozhattam apuékkal és segítséget is elfogadhattam tőlük. Apa klasszul kipakolt mindent az asztalra mire beértem a pontra, és szépen végigcsináltuk az előre megbeszélt protokoll szerint az ott töltött pár percet. Először is feltettem tölteni az órát és a telefont arra a rövid időre is, ameddig ott vagyok. Aztán kicseréltük az üres kulacsokat az előre megtöltöttekre és eltettem a következő szakaszra már előre odakészített géleket, szeleteket. Főtt rizst is ettem pár kanállal, amit anyu reggel készített még Chamonixban, amit aztán a parkolóban melegítettek meg pár perce. Kitettem a szemetet, ittam egy kis kólát, visszatettem az órát és a telefont a helyére és mentem is a kötelező felszerelés ellenőrzésre. Nekem ezúttal az esőkabátot, a telefont, a lámpákat és a tartalék elemeket, és az izofóliát kellett bemutatni, a kabátot szépen ki is kellett bontani, hogy a hölgy meg tudja nézni a vízálló hegesztéseket.

A NAGY HEGY ÉS A KIDÖRZSÖLT TALP

Mindennel együtt 7 percet töltöttem a depóban, amit elhagyva Györgyi Gabival beszélgettem futás közben pár percet (klassz videót is csinált róla). Tavaly innen a rossz idő miatt egy könnyű, módosított útvonalon haladt az utunk a Roselendi pont felé, de idén már nem úsztam meg a „nagy-hegyet”, a közel 2600 méter magasan húzódó Passeur de Pralognant, ameddig majdnem 1800 méter szintemelkedésű emelkedő vezetett. A hosszú lejtmenet után nagyon jól esett a kaptató, hamar beállt a ritmus, szépen jártak a kezemben a botok, és meglepően gyorsan fogyott a hegy. Az időjárás továbbra is kegyeibe fogadta a mezőnyt, a nap csak másodpercekre tört utat a vastag felhőrétegen keresztül, akkor is csak azért, hogy megmutassa, milyen kegyetlen lett volna ez a kitett hegyoldal a napsütésben. Még a fák között egy kövön üldögélő lányhoz értem, aki fintorogva markolta a gyomrát, láthatóan görcsök kínozták. Sonianak hívták, és állította, hogy semmi baja, menjek csak tovább, gyógyszer sem kell neki sem itt, sem Beaufortban, miatta nem kell izgulni. Kicsit aggódva hagytam ott azon a kövön, de mennem kellett tovább, ki az erdőből, fel a kopár füves hegyoldalon a hatalmas kőfalakkal körülvett Fort de la Platte felé.

Fent az „erőd” tövében friss, hideg víz csörgedezett egy nekünk kitett műanyag csőből, ahol fel tudtam tölteni a megcsappant vízkészleteimet, hogy folytathassam az utam fel a hágó felé.  Jól járható ösvény visz tovább a Col de la Forclaz-ra, majd egy rövid (és persze kellemetlen) lejtmenet után jött a kemény a mászás fel a Pralognanra. Érzem, hogy itt már fáradnak a lábak, elmennek mellettem páran, de nem nagyon izgat a dolog, lefoglal az aggodalom, hogy mi vár rám a nyeregponton túl. Mindenki nehéz, nagyon köves részként írta le a lejtmenetet Roselendre, és azt olyanok mondták, akik nem szoktak ezekkel a jelzőkkel dobálózni. Fent a hágónál elrakatják velem a botot, azt mondják, veszélyes lenne vele. Sokan panaszkodtak arra, hogy az ereszkedés elején hosszú időre beragadtak itt, mert csak egyesével engedték le a köteleken a mezőnyt. Szerencsére nekem nem kell sorban állnom, elég ritkás a mezőny körülettem, de akik itt vannak azok mind sokkal ügyesebbek lefelé ezen a nehéz részen. Sonia ér utol, széles mosollyal fogadom, hey, what a comeback girl! Mondja, hogy most oké a gyomra, úgyhogy nyomja, ameddig csak lehet. Lefelé szuper szerencsétlen vagyok, sorra haladnak el mellettem a többiek, darabos a mozgásom, folyamatos a feszültség a testemben és hoppá, mi ez az erős szúrás a sarkaimban? Szalagtúlterhelésre gyanakszom, de aztán rájövök, hogy valami kidörzsölődés lesz ez, de hogy lehet mind a két lábamban egyszerre? Később felállítok a földről egy német srácot, együtt csorgunk egy darabig Roselend felé, nem bír már ő sem lefelé rendesen haladni, sőt, még nálam is lassabb a lejtmenetekben. Folyton a távolt lesem, hol fehérlik már a sátor, szeretnék végre túl lenni ezen a kőtengeren. Végre jön Gábor, kellemes beszélgetésbe elegyedünk, jól esik hallgatni a magyar szót, a biztatást, az okos kérdéseket. Anyu jön elém, megnyugtatom, hogy minden ok, ne aggódjon, kicsit megevett ez a lejtő, de majd összeszedem magam a frissítő ponton.

Roselendnél (66,5 km, 12.58, + 4450 m szint) nem segíthetnek anyuék, de a sátorba egy lezárt részre bejöhetnek ők is, így tudunk beszélni pár szót. Itt most egy kicsit több időt töltök, mint az eddig pontokon, leülök, eszem egy kis levest, iszom egy kávét (pedig nem szoktam versenyen, de most valahogy nagyon megkívántam), mellé egy kis péksüti dukál szalámival. Indulás előtt belemarkolok még a péksütis tálba, séta közben elmajszolom majd, ahogy mindig szoktam. Gábor és anya kísérnek még egy darabig, közben eszembe jut a fájdalom a sarkamban, úgyhogy jelzem, hogy Beaufortban cipőt szeretnék majd cserélni, mert valahogy veszettül dörzsöli a talpam-sarkam a cipő, ráadásul mind a kettő. A „nagy-hegy” után újra ismerős rész jön. A Col de la Sauce-ra fel kicsit vizesebb az út mint tavaly, és most a nap is kisüt, bár fent a hágón legalább feltámad a szél, majd elindul az újabb hosszú nehéz lejtmenet La Gittaz felé. Még egy hosszú kemény lejtő. Ez igazából a TDS védjegye :) Keletről kerüljük meg a fölénk magasodó csipkézett sziklás gerincet, majd egy szűk köves szurdokban haladunk el, mellettünk néhány centire az olvadékvíztől folyóvá duzzadt Gitte patak. Fáj már minden lépés, amit sarokra érkezem, úgyhogy innentől mindenféle dologgal kísérletezem. A legjobb a lábelőre érkezés, bár ez meg a combokat terheli nagyon, de akármi jobb most, mint az az éles szúró fájdalom.  Meglátom az ellenőrző pontot, ami csak egy kis sátor egy tanyaház mellett, de még elkanyarodunk messze jobbra jó nagy ívben, 10 perc még legalább, mire odaérünk. Itt nincs igazi frissítő pont, csak víz, de az legalább jó hideg, úgyhogy megiszom gyorsan a megmaradt keverék löttyöt a kulacsaimból.

Nagy meglepetésemre La Gittaznál (74,6 km, 15:01, +4848 m szint) szilárd kaja is van, azt hittem csak jófejségből tettek ki egy kis ételt is, de nem, ez egy rendes frissítő pont, csak a tavalyi emlékek miatt ide csupán egy vizes pontot vizionáltam. Nagyon örülök, hogy nem így van. Rávetem magam a kenyérre meg a szalámira, hosszasan falatozom, közben elég sokan megelőznek, de ez cseppet sem izgat, nagyon sok van még Beaufortig és jól esik a szilárd étel. Hosszú cikk-cakkban emelkedik innen az út, tavaly itt minden kötelező felszerelés rajtam volt és leszegett fejjel húztam fel magam a jégesőben, bokáig érő vízben, bot nélkül. Elhessegetem az emlékeket, nem járják meg helyettem a hátra lévő több mint 70 km-et, de várjunk csak, akkor már túl vagyok a féltávon. Oké, ez tetszik :). Lassan mászunk fel a szerpentinen, nyomomban egy nagyon magas francia sráccal. A dózerra kiérve jobbra fordulok, erre megy az út, emlékszem rá tavalyról. Hey hey, kiabál utánam Jerome, mert így hívják, egy helyi srác, Beaufort közelében lakik. Amerre mutat, ott én nem látok utat, mentségemre nincs is út, csak szépen ki van zászlózva a hegyoldal egyenesen felfelé. Felmászunk lassan a kövek között, a csúcson pedig nem túl rózsás látvány fogad. Nyílegyenesen lefelé haladnak tovább a zászlók, majd a következő magaslatra újra felfelé ugyanezzel a logikával. A fene a gusztusát a pályát jelölőnek. A botladozás nem tart szerencsére sokáig. A kifelé dőlő ösvény után végre rendes utacskát ér a lábunk, akár futni is lehetne rajta, ha bírnék. Felfelé pedig nem fáj, össze is szedem magam, mert már erősen gyanakodom, hogy a lefelékkel súlyos gondjaim lesznek ezután, akkor viszont legalább az emelkedőket lesz muszáj megnyomni. A csúcs után megint egy nehéz sziklás lejtmenet jön, Ivant érem újra utol, már 15 perce látom egyre közeledni. Nem megy valami magabiztosan a kövek között, kérdezi mennyi még a pont, mondom neki hogy 5-6 km szerintem. Hát ezt csúnyán benéztem, volt az 10 km is még itt, és abban sem volt sok köszönet, hiszen két emelkedőt is meg kellett még megmászni a Pas d’Outray-ig (84,1 km, 17:04, + 5813 m szint) ahová már 74-nek érkeztem.

Fent egy padnál ücsörögve találom Soniát, aki most épp megint nincs túl jó bőrben, de el persze most sem hagyja magát. Kemény fából faragták…A lejtmenet Beaufortba 7 km és a szokásos TDS nehézségű :). Sziklás, aztán kisebb köves, majd szűk vályús vízmosás ösvények, sűrű fenyőerdőben kanyargó gyökeres csapások és a legelőkön csúszós füves nyomok jönnek. A végén pedig a meredek aszfaltcsíkok, lépcsőkkel és tapsoló gyerekekkel, nénikkel, bácsikkal. Ez volt az utolsó lejtő, ahol még úgy, ahogy úrrá tudtam lenni a fájdalmaimon, amit a kidörzsölt sarkam talpam okozott, ahol még futottam, ahogy csak tudtam. Ezzel lement az új szakasz nagyobbik része, az, amelyiktől jobban féltem.

A HOSSZÚ LEJTŐK A POKOLBA VEZETNEK

Beaufortban (91,7 km, 18:08, + 5843 m szint) a pont előtt anyu engem, bent a hatalmas teremben pedig a futókat még 1700 lila depós csomag várta. Marha jó érzés volt ezt látni, biztató gondolat volt, hogy ennek a sok csomagnak a gazdája bizony mind mögöttem van, ez volt az utolsó igazi felszabadult pillanata a versenynek. 15 percet töltöttem a ponton, ami nagyon nagyon sok idő, de szükségem volt rá, mert a talpam állapota a feladás szélére sodort. Apu végtelenül profin és felkészülten várt már megint. Ott volt az asztalon a meleg rizs, a kóla és a paradicsomleves. Betettem a következő szakaszra kikészített géleket és szeleteket, cseréltem egy pólót, feltettem egy Compressport baseball sapkát és már a lámpát is felraktam, nemsokára úgyis szükség lesz rá. De a lényeg, hogy levettem a cipőt és a zoknit, hogy megnézzem mi is a helyzet a lábaimmal. Nem volt szép. A talpam két belső éle mindkét lábamon be volt gennyesedve egy-egy méretes hólyag alatt. Körülötte gyulladás, szóval nem véletlenül fájtak. Késő bánat ugyan, de alaposan bekrémeztem, felvettem egy másik zoknit és a cipőt is lecseréltem. Közben beugrott, hogy érthetetlen módon tegnap este és a rajt előtt is elmulasztottam bekrémezni a lábaimat, pedig ez nálam évek óta része a versenyek előtti szokásos protokollnak. Nem is értem…55 km volt még hátra és 3400 szint, úgyhogy nem kapkodhattam el a dolgot, a lényeg, hogy olyan állapotba hozzam magam, hogy ha lassabban is, de végig tudjak menni. A krém és a száraz cuccok a lábaimon segítettek valamennyire, már séta közben sem fájtak annyira. Miközben mentem ki a pontról, mondtam anyunak, hogy nem kizárt, hogy innentől nem nagyon lesz már futás, de végigmegyek mindenképpen. Nagyon más lett ez a nap innentől. A fájdalom és a sűrűsödő nehézségek befelé fordítottak. Nem beszélgettem már senkivel, inkább próbáltam megtalálni és megragadni magamban azokat a dolgokat, amik átsegítik az embert az útnak ezen az árnyékosabb felén. A következő nagy hegyre hál istennek nagy fájdalom nélkül kezdtem meg az emelkedőt, úgy tűnik jót tett a hosszú depózás. Hauteluce csak 7 km-re volt 550 szinttel, ráadásul szokatlanul jól járható, kellemes erdei úton. Egész jól haladtam, még párat előztem is, majd rácsodálkoztam a festői falucska csodálatos faházaira, gyönyörű faragott korlátjaival.

Nagyon jól sikerült ez a szakasz, ráadásul újabb nagy ételes pont is várt. (Hauteluce, 98,3 km, 19:27, + 6381 m szint) Pár percet itt is elidőztem, mert Joly messze volt még, és újabb 1400 szint várt addig még rám. Több mint 3 órát kalkuláltam erre a részre, bár ezt a szakaszt sem ismertem, hiszen ezek voltak az új pályarész utolsó kilométerei. Hautelucében a ponton két fiatal srác fogadott, akik jobbnál jobb kérdésekkel vártak. Meleg levest kérek? Igen! És egy kis kávét? Persze! Egyik kulacsba töltsenek inkább kólát? Óóó az remek lenne! Megköszöntem a segítséget a két ifjú gondolatolvasónak és kis séta után elkezdtem a mászást a következő nagy pont, Joly felé. Még a házak között jártam, amikor előttem a pár km-re lévő távoli nyergen két magaslat között meg is láttam a Joly-t, illetve a hágón felállított hatalmas fehér sátrat. Biztosan tudtam, hogy azt látom, jól emlékeztem tavalyról, hogy milyen irányból fordultunk rá a jobbról húzódó hegyoldalból. De most másfelé vitt az utunk, a völgyet északról határoló gerincre kellett felkapaszkodnunk. A település házait elhagyva szépen végigjártuk az alpesi vidék minden rétegét, elhagytuk a legelőket és a kaszálókat, végigkanyarogtunk az egyre sötétebb fenyveseken, majd ritkuló fák között már sötétben értünk ki széles dózerútra. Örültem neki. Jó volt, hogy egy darabig nem kellett a tereppel foglalkozni, a kevésbé meredek részekbe szépen bele is futottam, élveztem a hűvös esti szellőt, és hogy csak messze mögöttem és előttem láttam a többiek fénybogarait. Aztán besötétedett és valami megváltozott. Nagyon messze néhány villám visszfényét láttam, feszülten várva a távoli dörgést. De nem jött el a hang idáig, ez azért megnyugtatott picit. Hangos lett a szél, a bőrömet borzongatta a sziklák között megrekedt hideg levegő. Utolértem egy lassan sétáló fiút, halkan köszöntem, nem tudom érzékelte-e hogy ott vagyok, de nem nagyon válaszolt. Meg-meg kondultak a szétszórva legelésző tehenek kolompjai, a szemeik lustán követtek, ahogy megilletődve próbáltam átbújni közöttük. Lelassultam, gépiesen tettem csak egyik lábamat a másik után. A lejtmenetekben új barátságtalan vendég érkezett a lábaimon lévő sebek mellé. A combjaim végképp elégtek, a szokatlan lábelős lejtőzések tehettek erről a leginkább, és hát az az első 50 km, az egészen biztosan túl gyors volt. Nézem a térképet miközben ezt írom, és látom, hogy a Mont de Vorés után volt egy egész hosszú lejtmenet, de én erre egyáltalán nem emlékszem. A Joly előtti nyomorúságos emelkedőre annál inkább. Kegyetlen mászás volt az, pedig a szintrajzon épp csak egy körömnyi dudornak látszik, megváltás volt végre beérni a pontra. Van, ami nem változott tavaly óta. Col du Joly-n (114 km, 22:58, +7734 m szint) most is frenetikus volt a hangulat. Hangos, vidám zene szólt, bent pedig groteszk elegye fogadott a vidáman nevetgélő önkénteseknek és a félholt, de legalábbis elcsigázott futóknak. Nekem mindenesetre visszatért a jókedvem, ettem-ittam, csináltam pár képet a bohóckodó táncoló pontőrökről és elindultam le Contamines felé.

Ez fájni fog. Biztosan tudtam, mert végre visszaértünk a tavalyi pályára, innentől már pontosan tudtam mi vár rám. Két hosszú, nehéz lejtmenet, és egy gyötrelmes mászás fel a Tricotra. A lejtmenet eleje, ameddig nem volt túl nagy a dőlésszög még nem is volt olyan rossz. De ahogy beért az út az erdőbe, és elkezdődött a meredek köves szerpentin már csillagokat láttam. Azt hiszem itt győzött le végképp a fájdalom, itt engedtem el a lendületes lejtőzést, legalábbis a meredek részeken. Ez volt az egész verseny legkellemetlenebb része. Persze Bellevue-től lefelé sem volt jó, de akkor már olyan közel volt a cél…Ám ennek a lejtőnek is vége lett egyszer, még ha közben el is haladtak mellettem páran. A Les Contamines előtti néhány kilométer nagyon enyhén lejtő kiváló minőségű út. Itt akkor is illik futni, ha nincs túl jó bőrben az ember, úgyhogy erőt vettem magamon, és átfutottam az üres csendes kis falucskán, sehol egy lélek, csak egy önkéntes mutatta egyszer az utat egy nagyobb kereszteződésben. Anyukám és Lesi Zoli barátom csatlakozik hozzám a pont előtti utolsó 6-800 méterre. Kérdezgetnek, biztatnak, nyugtatgatnak, hogy szerintük most is egész jól megyek (nem :) ) és hogy már nincs sok hátra (de :) ) viszont Zoli mondott egy dolgot, ami akkor nagyon betalált. Ne csüggedjek, ne spóroljak, nincs már mire várni, minél jobban odateszem magamat, annál hamarabb véget érnek a nehézségeim. Ez aztán majd eszembe fog jutni néhányszor. A városkában most nincs akkora élet, mint tavaly ilyenkor, amit nem csodálok, mert már mégiscsak hajnal fél egy után érkeztem, tavaly pedig valamikor este 10 körül, amikor még tele voltak a bárok és kávézók emberekkel. A frissítőponton (Les Contamines, 123 km, 0:37, +7768 m szint) csak átsétáltam, mert apu a másik sátorban várt a cuccaimmal. Nem veszem már le a cipőt, válaszoltam apunak a legfontosabb kérdésre, de egy hosszú ujjú felsőre cserélem a vizes pólómat. Egy tavalyi UTMB-s Compressport hoodie került a póló helyére, bekanalaztam pár kanál rizst, meghallgattam apu figyelmeztetését, hogy nem fogyott el az összes ételem, aminek el kellett volna, és már mentem is ki a pontról.

A TRICOT IDÉN SEM LETT ALACSONYABB

Kemény meredekkel indít a következő emelkedő (a Truc) előbb a faluban kanyarogva, később lombos erdőben haladva. Még a házak között jártam, amikor vízcsobogást hallottam, egy kis kútból folydogált a friss víz, meg is álltam mosdani, meg ittam pár kortyot. A kezdeti lendület gyorsan alábbhagyott, már felfelé is nehezen mentek a lábaim. Simon ért utol, a szikár yorkshire-i fellrunner srác, kérdezte mi újság. Mondtam, hogy nem vagyok túl jól, erre ő, hogy remek, remek, akkor innentől együtt leszünk szarul, majd beszélgetve haladtunk tovább egészen a Tricot lábáig. A lejtmenetekben már Simon is küszködött, de nálam még ő is jobban ment. Fel a Tricotra azért tartani tudtam vele a lépést.

A Tricot a TDS egyik legendás hegye, egy soha véget érni nem akaró cikk cakkos szerpentin, ahol szinte hipnotizál a reflektor erős fénye, amit a csúcsnál állítanak fel. Próbáltam rákényszeríteni magam, hogy ne nézzem az órám túl gyakran, és hogy ne lessem folyton, közelebb került-e már az a fény odafent. Tavaly a fáradtság ellenére is valahogy varázslatos volt ez a mászás, de most nem tudtam élvezni. A csúcs előtt nem sokkal erősen csuklani kezdtem, ami  fent a csúcson egészen hányásig fokozódott, még szerencse hogy el tudtam fordulni a megértő arcú önkéntestől. I hate this. I hate this mountain, mondtam, de csak nevettek. Lassú, sziklás, fájdalmas lejtmenet kezdődött le a hegyről, amiben felüdülés volt a pár méteres emelkedő. A gleccser alján egy szédítő függőhíd vezet át a folyó felett (egyszer jó lenne világosban is megnézni). A híd túloldalán a sziklafalon lefolyó vízzel megtöltöm a kulacsaimat, amit a pár méterrel álló cseh klasszis, Ondrej néz végig, aki épp a felszerelésén igazgat valamit. Látszik, hogy ő is megkívánta a friss patakvizet, meg is kínáltam egy pohárral és megtöltöttem az ő kulacsát is, ha már úgyis ott guggoltam. A Bellevue-i pont (134 km, 4:08, + 9038 m szint) után kezdődő lejtmenet az utolsó a TDS hosszú lejtői közül. Les Houches-ig már tényleg lassú és keserves volt ez az ereszkedés, a pontig süllyedő aszfalt úton is nagyon lassan ment már csak a futás. Az ellenőrző ponton (Les Houches (138,6 km, 5:05, + 9038 m) csak átgyalogoltam, a bent lévők nagy derültségére. Sziasztok és viszlát :). Innentől erős gyaloglásban, az emelkedőkön lassú futásban haladtam egészen a célig, és bár utolértek közben páran, de vicces volt, hogy felfelé ezzel a lendületes gyaloglással is utolértem a korábban mellettem elfutók többségét. Lassan elkezdett világosodni, az erdei úttal párhuzamos többsávos autóúton is egyre nagyobb lett a forgalom. Egész más volt most megérkezni az ébredező , szemét dörzsölgető Chamonix-ba mint tavaly hajnalban, még pár ember is volt az utcákon. A célegyenes előtt nem sokkal becsületből kocogásra váltottam, de ahh, kit is akarok átverni? Ha eddig gyalogoltam, akkor már úgy illik, hogy a célba is így érkezzek meg. Így is lett, megszületett éltem első begyalogló-képe :).

A CÉLBAN

A célban (Chamonix, 146,4 km, 6:24, + 9176 m szint), most nyoma sem volt a tavalyi eufóriának. Túl régóta haladtam mélyen a képességeim alatt, és túl hosszan voltam kénytelen együtt haladni a tudattal, hogy ez bizony sokkal jobb is lehetett volna. Gyakorolnom kell ezeket a hosszú, akár órákig is tartó lejtmeneteket, a bothasználatot, és az ilyen hosszú távokon óhatatlanul előkerülő láb-talp problémák megelőzését és menet közbeni megoldását. És persze még visszafogottabban kell menni az elején, hiszen ha csak 10-15 perccel lassabb az első ötvenem, az akár egy órát is hozhatott volna a végén. Jól ment viszont a frissítés, a Hammer szeletek még az utolsó km-en is csúsztak, és remekül vizsgázott a három kapszula kombinációja is, először mentem végig komoly görcsök nélkül ilyen kemény versenyen. Imádtam az új órám, kibírta volna egy töltéssel is, a felszerelésem remek, a bottal is jól összebarátkoztam. Apuék pedig, úgy tűnik, egyelőre magasabb színvonalon végzik a munkájukat a nap során, mint én, amiért nem tudok elég hálás lenni nekik. És a lényeg, hogy nem adtam fel, pedig néha már annyira nehéz volt, hogy nem lett volna hülyeség abbahagyni. A közel 1800 indulóból 700 kényszerült hamarabb befejezni a versenyt, ez azért sok mindent elárul. Végül 70. lettem, 26 óra 23 percet töltve pályán, és bár az idővel nem, de a helyezéssel azt hiszem elégedett lehetek. A versenyzésem persze messze nem volt tökéletes, de ez nem fogja, nem tudja felülírni azokat a mélyen belém ivódó, megindító, megható, festői, fájdalmas és súlyos pillanatokat, amiért érdemes rálépni egy ilyen hosszú és bizonytalan útra.

Nehéz dolog ez, hogy egy technikás magashegyi verseny a futóévem legfontosabb napja, a vizsga, miközben ennyire keveset készülök ilyen körülmények között. Mondták páran, hogy a CCC jobban illene hozzám, könnyebb terep, futósabb, érdemes lenne inkább ott, vagy akár az UTMB-n próbálkoznom. Jó tanács ez, sok benne az igazság. De meg persze nem fogom fogadni, TDS lesz ebből jövőre is. Egy sokkal jobb TDS…