Ahogy azt korábban elsírtam párszor, Fruzsi a 20 km-nél hosszabb távokon már bőven jobb mint én (brühühü). Nade a rövidebb távok ugye :-), azokon mindig is én domináltam + az elmúlt két évben a lustaságomból is adódóan elhanyagoltam a hosszúkat és helyettük a gyorsítást szolgáló rövidebb tempós edzéseket részesítettem előnyben. Épp ezért nehéz volt úgy tenni, mintha őszintén örülnék Fruzsi múlt heti 69 perces 15 km-ének. Azért sikerült persze... (ugye Fru?) Mindenesetre ez a sokk ihletet és inspirációt adott ahhoz, hogy én is csináljak egy 15 kilis felmérőt.

Nem szépítek. Be voltam szarva. Federer érezhette magát így az első Nadal elleni GS döntőjén - na nehogymár, meg egyébként is, meg majd én megmutatom. Az eredmény ...

A maratoni felkészülésem utolsó tevékenyebb hetében két fontos próbatétel előtt álltam: egy 15 km-es felmérő futás, illetve 35 km teljesítésével az utolsó hosszú megfutása. Az eredetileg hétfőre tervezett tempófutást sajnos el kellett odáznom egy nappal, így kedden nézhettem virtuális farkasszemet a távval. Mint ahogyan a résztávozás, a tempó sem tartozik a kedvenceim közé, de talán éppen emiatt kellő tisztelettel viseltettem iránta. Az edzés előtt Imoval átbeszéltük, hogy mi lenne a tőlem elvárt szint, egészen nagylelkűnek bizonyult, mikor 71 percet „engedélyezett” 15 km-re. Az előző felmérőt ugyanerre a távra 72 perc 35 másodperc alatt sikerült teljesíteni, így most közel másfél percet kellett javítanom. Á, semmiség! A ...

Kicsit lusta voltam mostanában, már ami a blog írást illeti, nem mintha nem serénykedtem voltam kellőképpen az utóbbi időben. A munkahelyemen is nagyon jeleskedek újfent, kultúrprogramok is beestek, így a sport melletti szabadidőmet kitöltötte a programolás. Be kell látnom azt is, hogy az írás terén nem vagyok egy Nick Horby, így egy viszonylag szellemes bejegyzés megírása igen-igen sok időt vesz igénybe, és nekem általában annyi egy nap nincs, hacsak nem pipálom ki ezt a feladatot a hétvégén.

A 8. hét piros betűs lesz a virtuális edzésnaplómban, ugyanis rekordot döntöttem 97 lefutott kilométerrel. A sokat látott ultrafutó ismerőseimnek ez biztosan meg se kottyan, de nekem ez már az a nagyon hátbaveregetős-gratulálós apropó .

...

Egy anarchista oldal fórumán kérdezte az egyik rajongó, hogy hogyan kell felvenni a harcot a rohamrendőrökkel. A válasz ez volt: a rohamrendőrökkel NE VEGYÜK FEL A HARCOT. Valahogy így érzek a címben jelzett témával kapcsolatban is. Azaz, hogy nem érdemes azon filózni, hogy jeges felületen hogyan kell jól futni. Egyszerűen ne fussunk ilyen szarokon. Na.

Azért csak le írom, mi vezetett ehhez az egyébként nagyon praktikus is igencsak megszívlelendő felismeréshez. Az egész egy mókussal kezdődött…

Illetve kettővel, de a képen csak az egyikük látszik. Vöri a neve (mert vörös; a másik meg Bari – na vajon miért??) Szóval reggel hétkor a kávémat kevergetve és a mai hosszúfutás útvonalán merengve vettem észre a mókit, ahogy fel-le szaladgált ...

Ezen a hétvégén a Zemplén havas-saras lejtőit a szelíd nyírségi homokdombokra cseréltem, és a hétvégi hosszú futás célpontjául a Tiszát jelöltem meg. A Tiszához van rövidebb út a Nyíregyháza-Nagyhalász-Ibrány-Tiszabercel útvonalnál, mégis ez tűnt a legésszerűbb választásnak, hiszen az út majdnem teljes hosszában a Rétközi Kerékpárút vonalát követi. És ez bizony fontos, mert az autósok a közlekedés többi szereplőjét a következő sorrendben ismerik el egyenrangú félnek:

1. kombájn
2. teherautó
3. többi autó
4. prostik
5. kóbor kutyák
6. lakókocsik
7. kerékpárosok
8. részeg kerékpárosok
9. elgázolt állat tetemek
10. futók

Ezért én forgalmas műút padkáján csak nagyon indokolt esetben futok, akkor is olyan ...

Kudarcok engem is érnek, bármennyire is küzdök ellenük. A maga szabálytalan tökéletlenségemben igyekszek törekedni a tökéletességre, ami sokszor nem sikerül, de legalább megpróbálom, mert szeretném akarom, és csinálom, aztán sikerül, ahogy sikerül. Ha megtettem mindent, amit lehetett reális keretek között, akkor a lelkiismeretem tiszta, és pár órás magambafordulást-önsajnálkozást követően meggyőzöm magam, hogy mégiscsak fasza, ügyes, okos, echte szarakonnor vagyok, és amit eddig elértem, csinálja utánam más! A recept az egészséges önbizalom ( köszi anyu-apu… ), amit azonban az alábbi történet – ámde csak ideig-óráig – rendesen aláásott.

A dolog úgy kezdődött, hogy hétfőn volt egy 26 kilométeres edzés, aztán kedden ...

Egy jó pár nap távlatából visszatekintve megállapíthatom, hogy megint sikerült – magamhoz képest – valami egészen jót produkálnom. A korábban el-elvesztett önbizalmam így valamiféleképpen visszatérőben látszik. Az elmúlt pár napban jelentősen emeltem a kilométer számon, így meglehetősen fáradtan indultam neki a hét megpróbáltatásainak.

Hétfőn Imóval beszéltünk meg, már-már szokásosnak mondható közös futást: el classico, azaz 25 km volt az aznapi terítéken. A lábaimat szinte végig ólomnak éreztem – így jelentkeztek sajnos a túledzés következményei. Imótól kaptam is egy visszafogott dorgálást, hogy előző nap miért futottam 15-öst, holott ő korábban 10 kilométert javasolt. Meg is lett a lelkesedés böjtje, helló ...

Nem szépítem. Az van, hogy az elmúlt egy év kemény munkájának köszönhetően 20 km-től hosszabb távon már tényleg jobb Fruzsi, mint én. Ez a hétvégi Regéc-Boldogkőváralja-Regéc futásunkon is meglátszott, ahol a végén már ő tartotta bennem a lelket + 34 km-nél, amikor én már inkább sétáltam volna a végén, ő még rátolt pár kilit, hogy „legalább a 35-öt mutassa már az óra”. Ez már milyen??? Én menni alig bírtam, ő meg lazán elkocogott. Persze nincs mit csodálkozni, mert:

1. Fruzsi többet és okosabban edz;

2. Ő mostanában -3 én + 5 kiló;

3. Fru résztávozik, gyorsít stb. én meg amihez épp kedvem van;

4. Fejben sokkal erősebb lett.

És akkor még Imót és az aranyat érő tanácsait + a miatta fellépő extra ...