Magától értetődően leadok 10 kilót , jutottam magamban futás közben a végkövetkeztetésre. Aztán gyorsan eszembe jutott a testvérem témába vágó szellemes mondása, miszerint ő ennyi súlytól maximum végtag amputációval szabadulhatna meg. A gondolaton hangosan felröhögök, ne érts félre, nem képzelem el lelki szemeim előtt a megcsonkított bátyámat, de felettébb abszurd gondolat, hogy egyáltalán ilyesmi eszébe jut. Egyébként ismertem valakit, aki egy-egy futóverseny előtt elment hajat vágatni, hogy annyival kevesebbet kelljen majd cipelnie. Nyilván ez amolyan kabala frizura igazítás volt, de ezen zilálva elmélázok kicsit, latolgatom, hogy vajon pár gramm hajtól való megszabadulás hathatós segítséget nyújthat-e mondjuk egy 100 kilis ultra ...

Covid után százas? (Második rész)

Imonak, aki nélkül még mindig a külső körön pittyegnék

Pedig olyan jó ötletnek tűnt. Emlékszem, december volt, az adatvédelmi jog vizsga előtti este, ültem a konyhaasztalnál, amin egy tonna vákumozott, fagyasztásra váró vadhús csomag sorakozott. Még most is érzem az orromban a nyers hús szagát, ami az egész konyhát betöltötte. Szellőztetnék, de hideg van odakinn és nincs kedvem jobban felöltözni. Kezemben boros poharat tartottam, valami vörös volt benne, pannonhalminak gondolnám. Mirkó csendben végzi a hentesmunkát, én meg fókuszáltan bámulom a laptopom képernyőjét, ahogy egy közösségi oldal feedjét görgetem. Nincs kedvem már tanulni, úgy érzem, többet is tettem, mint amit elvártam ...

Egy júniusi vasárnap délelőtt, a pozitív covid tesztem szorongatva, sírva tárcsázom a barátnőm számát és közlöm vele az adott helyzetben elképzelhető legrosszabb hírt: nem tudom este elkísérni arra a bécsi koncertre, amit mindketten cirka három éve várunk. A barátnőm már elindult Nyíregyházáról, az autós kihangosítón keresztül utasít, hogy csináljak már még egy tesztet, mert ezt egészen egyszerűen képtelen most elhinni. A párom elrohan az ügyeletes gyógyszertárba, én pedig tűkön ülve várom, hogy mikor ér haza, közben meg próbálom magamat összeszedni, a nyálteszthez már csendben gyűjtögetem a mintát a számban. A 9 éves kislányom módszere ez, a tevékenység megnyugtat, gondolataim kicsit elterelődnek, mintha csak ...

2022. június 5-én rendezték meg az Ultra Trail Hungary (UTH) leghosszabb betétszámát. A piros rajtszámosok rettegett 112 kilométere a maga tekintélyes 4200 méteres pozitív szintkülönbségével, „a Pilis és a Visegrádi hegység sűrű és sötét erdejében” kanyargó útvonalával, a bioritmus-idegen éjféli rajtjával Magyarország legnagyobb presztizsű 100 km-es terepultrájának számít. 2019-ben egyszer már nekiugrottam ennek a versenynek, de akkor 75 km-nél a küzdelmet egy sérülés miatt feladtam. Azóta érzem úgy, hogy még van dolgunk egymással, az UTH-nak és nekem, így újra regisztráltam az eseményre. Még valamikor 2018 novemberében beállítottam háttérképnek a laptopomon a verseny borítóképét, azóta azt néztem, minden egyes nap. ...

Májusban lesz tíz éve, hogy részt vettem az első „terepultrámon”, egy szolid ötvenesen a Pilisben, ennek apropójaként elmerengtem azon, hogy hova is lett az a sok-sok versenytárs, akikkel akkoriban együtt futottam, akiknek az edzéseit lelkesen követtem az Edzésonline-on, vagy netán a Nike+ applikáción keresztül. A gondolatmenetet továbbfűzve azon kezdtem el töprengeni, hogy vajon honnan is szorult belém annyi motiváció, hogy egy évtized után is töretlen lelkesedéssel űzzem ezt a sportot? Hogy tartott ki ez a motiváció egészen idáig? Szerettem volna megszólaltatni néhány olyan kiváló terepfutót ( Paál Emőkét, Szűcs Fatimát, Belus Tamást és Szabó Áront ) ezen írás apropójaként, akik már akkor is futottak, amikor én még csak ...

Az évkezdet mindig jó apropót szolgál, hogy az ember kicsit újraértékelje azt, hogy vajon hova is tart, ennek érdekében új célokat is kitűzünk magunk elé, átértékelvén az elmúlt időszakot. Január végére le is tisztázódtak bennem az idei futós elképzelések, amit szívesen meg is osztok veletek. Nem vagyok egy nagy versenyre járó, szívesen futok, viszonylag fegyelmezetten edzek mindenféle futós esemény nélkül is, de azért egy-két nagyobb szabású rendezvényre szükségem van, hogy kimozgasson időről időre az oly nagyra becsült komfortzónámból.

Nem titkolt szándékom egyszer valamikor UTMB-t csinálni, így ennek jegyében két hosszabb versenyt választottam az idei évi két célversenynek. Az egyik a júniusban megrendezésre kerülő ...

Egész héten érzem már, hogy fel vagyok húzva, most már igazán mennék, de még mindig várni kell. Érzelmi hullámvasúton ülök, magamba fordulok, nézem, hogy mi van ott belül, keresem a lelki kapaszkodókat, össze kell szednem a hétvégére a mentális 100 forintomat, és ha egyszer megvan, minden fillérjére vigyázni fogok szombatig, esküszöm. Az egész éves gondosan megkomponált, módszeresen végrehajtott és odafigyelt felkészülésnek meg kell lennie az eredményének. Van bennünk az a kényszer ugyanis, ha már egyszer beletettük a munkát, vért izzadtunk vele, le is szeretnénk aratni a gyümölcsét. Optimális esetben természetesen ez így van, de egy ultratávú verseny alatt bármi megtörténhet, így meglehetősen képlékeny, hogy mi sül ki ...

Szóval jó lenne sallangmentesen futni. Csak úgy odaállni és egyszerűen hat óra alatt őszintére futni magam. Hiányzik az az érzés, amikor olyan egyszerűen működnek a dolgok, mint amilyen például a levegővétel. Beszív, kifúj, a levegő folyamatos áramlása dolgozik bennem. Ugyanezt kellene tennie a lábaimnak, megy a bal, megy a jobb, folytonos ritmusban, anélkül, hogy gondolkodnom kellene különösebben. Hogy túl kellene agyalnom. A pillanat, amikor a fejemben cikázó gondolatok előbb foszlányokká csitulnak, aztán egyszer csak a belső monológ elhallgat, a tökéletesen egyszerű állapot, csak az aszfalthoz ütődő lépteim zaja veri fel az éjszakát. Ritkán él meg ilyesmit az ember, ha meg elkapja ezt a pillanatot, onnantól évekig felidézi, ...